Kert, írás, olvasás

Június 10.

Minden kertészek fejedelme, a brit királyi kerti erő vezérkarának főnöke, Monty Don részekre osztotta a kertjét, és mindegyik egységnek nevet is adott. Az Írókertben értelemszerűen írt. Nagyszerű könyveket. Aztán azon kapta magát, hogy kertészkedni még az írásnál is jobban szeret, az írás meg ugye időigényes munka, elvonja tehát az időt a kerttől. A problémát végül úgy oldotta meg, hogy telepakolta az Írókert házikóját almásládákkal, de annyira, hogy végül be sem fért tőlük. Megértem. Írni jó, saját világokat teremteni még jobb, de ezekben a hónapokban a kert mindent visz. 

Az első lépés persze az, hogy az ember kicuccol a kertbe és ott ír. Magam is így teszek, de már feltűnt, hogy érdeklődő pillantásokat vetek az összes almásládára, ami csak a szemem elé kerül. Mert a kert gyógyszer, akár a macska. Egyfajta terápia. Alistair Griffiths professzor (szintén kertész, a brit Királyi Kertészeti Társaság tudományos igazgatója) ezt mondja: „Részletes kutatásokat végeztünk. Szoros összefüggést találtunk a kertek, valamint az egészség és a jóllét között, különös tekintettel a kertészkedés kedvező hatásaira és a kertek művelésének a fizikai aktivitás szintjére gyakorolt kedvező hatásaira.” Nem rajongok különösebben a divatszavakért, de a jóllét találó és egyben kifejező. Zen kifejezésnek tűnik, akár az érző lény. Nagy mázlista, akinek kertje van. Ám ha sajnálatos módon úgy alakult, hogy nincs, akkor sincs minden veszve. Egy balkon is megfelelő terep lehet, sőt, végső esetben egy ablakpárkány is megteszi. Valamikor réges-régen, egyszer beléptem egy lakásba, ami tiszta volt és elegáns, mégis azonnal megcsapott valami rossz hangulat: a sivárság érzete. Akkoriban még kellett egy kis idő hozzá, hogy rájöjjek, miért. Nem voltak benne növények és nem borították könyvek a falakat. A holisztikus terapeuták szerint a kert, akár a természet, ősidők óta a jóllét szolgálatában áll. Epicentrum. A kolostorok kertjei patikákként is üzemeltek, akadt bennük bőven orvosság a test és a lélek bajaira. De már a belélegzés, az illatok beszippantása, a színek, az apró állatkák életének tanulmányozása is jót tesz az elmének, a szellemnek. Az életkornak és az egészségi állapotnak megfelelő rendszeres fizikai munka (ami nélkül csak a gazdagok tudnak „kertészkedni”) pedig egyenesen csodákat tesz. Olyan, mint a meditáció, az elmerülés, ráadásul vagy harminc százalékkal csökkenti a demencia kialakulásának esélyét és veszélyét. Persze ettől még simán elfelejtem, hogy hol a fenében tettem már le megint a kapámat, de azért hiszek benne.

Június 11.

Kertészkedni és írni jó, ölni nem jó. Szeretkezz, ne háborúzz, ez volt az egyik legjobb szlogen, amit a magát etikus lénynek képzelő emberiség valaha kitalált. A háborúpártiság minden megnyilvánulási formája cinikus és aljas. Aztán ott van még a sohasem tudhatod effektus. Elmesélek egy viccet, egyrészt, mert szellemesnek találom, másrészt, mert túlmutat a viccelődésen. Második világháború, varsói felkelés. A ruszkik a Visztula másik partján ölbe tett kézzel várják, hogy a németek letudják a mészárlást. Robbanások, romok, mindenfelé halottak hevernek. Fiatal lengyel srác szlalomozik a süvítő golyók elől, fiatal német katona rohan utána, kezében pisztoly. A lengyel egy idő után nem bírja tovább, megáll, és szembefordul üldözőjével. A német rászegezi a Parabellumot. Ekkor megszólal egy sztentori hang az égből: Ne lődd le, ő lesz majd a pápa. A német leereszti a fegyvert, mire a hang folytatja. Utána pedig te következel.

Mondtam, sosem tudhatod.

Június 12.

Itt a könyvhét, haza lehetne vágni egy komplett fizetést. Werner Herzog Jégben gyalogolni című könyvét olvasom. Werner Herzog német filmrendező, de ír is. A tehetség márcsak ilyen, ágas-bogas. Ezt megelőzően egy regényét olvastam, a Dereng a világ címűt. Filmjeinek többségét láttam, a Kaspar Hauser, a Woyczek és különösen a Fitzcarraldo nagyon tetszett. A Fitzcarraldót gyakori tettestársával, a szintén kőkemény Klaus Kinskivel követte el, csakúgy, mint az Aguirre, Isten haragját. Kíméletlen módszerekkel dolgozott, és ez a megszállottság átjön a könyveiből is. A Jégben gyalogolni tulajdonképpen egy útinapló, azt az utat mutatja be, amikor a szerző 1974-ben egy szűnni nem akaró hóviharban három hét alatt magányosan elgyalogolt Münchenből Párizsba. Korántsem holmi médiafigyelem miatt, hanem mert az a képzete támadt, hogy egy közeli barátja, Lotte Eisner filmtörténész csak akkor éli túl súlyos betegségét, ha ezt megteszi. Megtette. Nos, nagyjából ilyen a pasas.