Ahol a harangszó fagyottan hull a hóra – Szellemorchidea és jó csülökpörkölt a Börzsönyben

Mielőtt belekezdenénk egy feltehetően egy nagy, avagy több kicsi vulkánból kialakult középhegység méltatásába, amely valószínűleg a Mátra egy számmal kisebb öccse, essék szó a nagybörzsönyi román stílusú kőtemplomról. Gyönyörű. Arányt nem tévesztett középkori remekmű. Párja az egregyinek, amely szintén egyedül hallgatózott a dombtetőn az ég irányába egykoron, egészen addig, amíg körbe nem építették német és orosz turistabuszok fogadására alkalmas álcsárdákkal és álborozókkal. Úgy hiszem, Jézus is valami hasonló miatt űzte ki a templomból a kufárokat és pénzváltókat a jeruzsálemi templomból, valljuk be, elég kérészéletű sikerrel, és amely egyben szépen példázza, hogy számoló agyaggolyó ide, okostelefon oda, az ember lelke egy cseppet sem változott kétezer év alatt.

Aztán itt van továbbá az ösküi kerek templom, amely leginkább egy nagy vargányagomba-családra emlékeztet meszelt fehér falával és zsindelyes barna kalapjával. Annak idején Egregyen, ami tulajdonképpen Hévíz csatolt része, lehetett látni egy római sírt is, ami egy baromfiudvar földmezsgyéjében volt található a magánporta hátuljában.

A néni kinyitott egy kis csapóajtót, és az ember szembesülhetett egy majd' kétméteres csontvázzal, amely aktív éveiben római zsoldosvezér volt. A látogatás végét az öregasszony torokköszörülése jelezte, amikor is, mint rendszergazda, egy papír húszast süllyeszthetett diszkréten nejlonotthonkája nagy első zsebébe. Néha eltűnődtem, hogy vajon ezeknek a kis, harminc fő befogadására alkalmas templomkáknak is ugyan-olyan istenük van-e, mint az esztergomi bazilikának. A pásztorruhás Megváltó, aki végtelenül szerette az embereket, holott véleményem szerint egyáltalán nem vagyunk szeretetre méltóak.

A nagybörzsönyi templom híres továbbá a tizenkilenc levágott tatárfej szobrászati megformálásáról, ami dekorációként szerepel a falon, egy huszadik üres polccal, ami nyilván egy pedagógiai végiggondolásra ajánlott allegória a továbbiakban fosztogatni szándékozók részére. A jelzésrendszer közkedveltségét mutatja, hogy a Ceské Budejovicében lévő sóház hasonlóan dekorált a sótolvajok levágott fejével, plusz egy hívogató üres hely.

Maga a Börzsöny, mint kezdtük, egy vulkanikus hegység, ami magas kúpokat feltételez, mint a Magas-Tax és a Nagy-Hideg hegy, és kevés, szivárgó vizű patakot, akárcsak a Mátrában, ami akár érdekes dolgokat is tartalmazhat, mint szívdobogtatóan ritka kérész és tegzes lárvákat például, ami nyilvánvalóan pimaszkodás részemről. Viszont itt nő és a Zemplén vizes foltjain még egy kicsit a Vajda- és Vakaró-völgy összetalálkozásánál a szivárgó vizes élőhelyeket kedvelő havasi varázslófű, ami latinul a Circea elnevezést viseli, Kirkére utalva ezzel, aki Odüsszeuszt egy hosszú évig tartotta maga mellett borzalmas fogságban, mint selyemfiú státuszú férjet. Azért kíváncsi lettem volna, hogy a hős húszéves távolléte utáni hazaérkezéskor mit mondott életének ezen időszakáról Pénelopénak.

A kevés, szivárgó vizű patakokról egyébként még csak annyit, hogy nagyon csúnya villámárvizek tudnak kialakulni a vulkanikus hegységekben, mivel nincsenek olyan klassz üregrendszereik, mint a karsztnak. Egyszer volt ilyent szerencsém látni Nagyhután a Zemplénben. Az egész egy óráig tartott, de az úton hordó nagyságú sziklák görögtek, majd álltak meg akadálypályaszerűen az immáron gőzölgő napsütésben. Egyik börzsönyi jelesüket Nagy-Vasfazék-pataknak hívják, amelynek etimológiáját tekintve nem tudok mást kitalálni, mint hogy egyszer a faluvégen beledobtak egy nagy lyukas vasfazekat.

Van itt továbbá sziklai repcsény nevű sárga keresztesvirágú növény, és igen, itt láttam meg életem első – és lehet. utolsó – szellemorchideáját, amit Vida Balázs barátom lelt meg véletlenül, és persze azonnal telefonált, én pedig már másnap ott voltam a Kemence-patak egyik mellékvölgyében. Normális gondolkodású emberek ezt ne próbálják megérteni. Az ilyen irányú elmebetegségnek van továbbá madaras, gombás, ásványos és lepkés változata is. A szellemorchidea egyébként a legkevésbé életrevaló növény mifelénk. Gyökér helyett csak valamiféle vízfelszívó sallangjai vannak, ezért nő kizárólagosan nedves humuszos korhadékban, és fotoszintetizálni sem tud. Maga a virág túlvilágian áttetsző, egy kis rúzsfolttal megbolondítva. Hogy mikor és hol fog kinyílni, az teljesen megjósolhatatlan ezért a neve, egyébként pedig hivatalosan fonák bajuszvirág néven anyakönyvezték.

Madárügyben pedig a Börzsönynek komoly faunája van. A márianosztrai kőbányában uhu költött, amelyet felülről sikerült megfigyelni egy bokor takarásából, valamint a turistaház mellett uráli baglyot, és több helyen fehérhátú fakopáncsot. Megemlítendő továbbá a tüzesfejű királyka és a nyaktekercs, ami harkályalkatú létére minden máshoz jobban hasonlít, mint rokonaihoz. Mindenestre fiókái védelmében kígyó módjára forgatja a fejét és sziszeg hozzá.

Nem mehetünk el továbbá a Börzsöny Duna-kanyarban betöltött fontos szerepe mellett, mint bal oldali látvány-elem. Az itteni folyamszakaszban található meg Magyarország legszebb csigája, a Theodoxus danubialis, ami elegánsan feltekeredett sajka alakján túl fehér alapon fekete cikcakkokat visel. Egyetlen probléma vele, hogy nem nagyobb öt milliméternél.

A Dunán kívül határolja még egy Ipoly nevű, nagyon kedves és vadregényes folyócska, kavicszátonyokkal, füzesekkel. Halállományáról annyit, hogy miután egy komplett napot végighorgásztunk, minden elképzelhető halra rámenve a legcsekélyebb eredmény nélkül, alkonyattájt némileg reményvesztetten megkérdeztünk egy arra ballagó helybélit, hogy vajon van-e ebben a vízben akármi is, mire ő nagyon öntudatosan azt válaszolta, hogy van hát! A tanító úr is fogott benne egy pontyot vagy hat éve!

Azt nem tudtuk meg, hogy meddig próbálkozott annakelőtte, de ezzel együtt örültünk a szép kora őszi napnak, meg aztán a csülkös bablevesnek, amit akkoriban minden kiskocsma és turistaház főzött házi kolbásszal és nem gyorsérlelésű csülökkel, mert akkoriban még nem voltak divatban a dán tejsavbaktérium-kultúrák, és az embereknek valahogy több idejük volt mindenre, beleértve a csülök természetes kiszáradását.

És nem hagyhatjuk ki Szőnyi Istvánt sem, a Duna-kanyar festőjét. Soha senki nem láttatta meg úgy velem a tél lelkét, mint ő a Temetés Zebegényben és a Tél című rézkarcán. Tőle tudom azóta, hogy a tél misztikum, a harangszó fagyottan lehull a hóra, míg a varjak károgása hegyeken-mezőkön át visszhangzik anélkül, hogy a távolság elmosná a madarakat, miközben Nagymaros rosszul világított utcácskáin megáll az élet a vasárnap délutánra frissen leesett hóban. Lassan erőt vesz a köd és eltűnik először a túlpart, majd a kompkikötő, aztán a szomszéd ház, végül a gondolat is, hogy valaha nyár volt itt.