Visszatérés Hidegkútra – Meg kell bocsájtani ami a németekkel történt

Az ünnepségre Németországból is sokan hazajöttek, köztük Foglszinger Józsefné Fürich Mária. Vele beszélgettünk.

-Amikor hallottam, hogy idén lesz megemlékezés, megdobbant a szívem! Jó hazajönni… – mondja Mária. – Nem a kitelepítésre és 1956-ra gondoltam, hanem arra, hogy hazamegyünk.

Az egykori szülői ház kertjében ülünk, ám elmondása szerint Mária nem igazán emlékszik a Hosszú utcai házra. Öten voltak testvérek, és ő sokat volt az édesanyja szüleinél.

-Mi 1956-ban, a forradalom leverése után mentünk ki Németországba és 12 esztendővel később jöttünk elsőször haza. Akkor itt laktak édesanyámék a mostoha apamámmal – mutat körbe a szép portán.

Csendesen, nagyon szép magyarsággal beszél. Kiderül: nagyon nehéz volt nekik Németországban az újrakezdés. Tudott svábul, de az ottani svábot nem értette. 1956. november 18-án mentek át a határon és december 6-án értek ki Németországba. Eisenstadt, St. Pölten… Városok, ahol hosszabb, rövidebb időt töltöttek. Aki tudott címet, oda mehetett. Bemondta a nagyszülei és a nagynénje címét, mehettek és ott maradtak.

-Az én uram a Felvidékről, Szlovákiából jött és nem tudott egy szót se németül. A férjem nővérének a párja Hidegkúton volt erdész, ezért egy kicsit könnyebb lett az uram sorsa a Németországba szakadt Hidegkútiak között – mondja.

Megemlíti, hogy a hidegkúti németség egy része még a háború alatt kikerült Németországba, akiket pedig ki lettek telepítve 1948-ban, azok Kelet-Németországba kerültek.

-Nekünk, ’56-osoknak nem volt időnk azon gondolkodni, hogy mit hagyunk itthon, mit hagyunk magunk mögött. Egyszerűen túl akartuk élni… – fogalmaz. – Éhesek voltunk, ruha kellett.

A régi Hidegkút Mária asszony elmondása szerint igazi sváb falu volt. Az erdész, a kanász, és a pásztor volt magyar. A templomban magyarul énekeltek, az iskolában magyarul tanultak, igaz, nem sokat értettek belőle német-sváb anyanyelvű kisgyerekként.

A II. világháború – és ami utána jött – végérvényesen megtörte a falut, így Máriáék életét is gyökerese megváltoztatta. Édesapja 1945 januárjában elesett a budapesti harcokban, később az édesanyja férjhez ment Hidegkúton. A nagyszüleiknél maradtak, majd a három kisebbik gyerek – köztük Máriával – az édesanyához költöztek.

-A mostohaapámnak két gyereke volt, nagyon ellenünk voltak. Nehéz évek voltak – árulja el.

Felvidul, amikor arról mesél, hogy nagyon rossz alvó, ám amióta Hidegkúton van, ez is megváltozott.

-Elmondom az esti imámat és alszok – teszi hozzá mosolyogva, majd azt asztalra kiterített hidegkúti térképre nézve arról beszél, hogy az egész falu nagyon sokat változott.

-Csak állok és nézek. Jó érzés volt látni a fiatalokat az ünnepségen és az esti vacsorán. Úgy látom, hogy létrejött egy jó közösség – mondja, majd egy korábbi kérdésemre visszakérdez:

-Hogy meg lehet-e bocsájtani azt, ami velünk, németekkel történt? Meg kell bocsájtani! 17 évesen mentem el 1956-ban. Addig magyar gyerekekkel nőttünk fel, velük barátkoztunk, együtt jártunk iskolába. Persze voltak olyanok, akiknek jól jött az, ami történt, de mondom: meg kell bocsájtani.