A családot jelentik egymás számára a tapolcai értelmi fogyatékos fiatalok

Az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) 2011-ben kísérleti jelleggel az országban először Tapolcán indította el a Kulcs prog­ramot, a támoga­tott lak­ha­tást. Korábban törvénybe sem volt iktatva hasonló, az­az hogy fogyatékos személyek önálló életet éljenek egy lakásban együtt, segítők támogatásával. Az egyesület országos alelnöke, megyei elnöke, Horváthné Somogyi Ildikó azonban, tapolcai lévén, minden követ megmozgatott, hogy a városba költöztessen néhány fiatalt a lesencetomaji fogyatékos személyek intézetéből.

– Tizenkét főnek tartott az ÉFOÉSZ egyéves elméleti oktatást. Hármójuknál több jelentkezőt nem választhattunk ki, hiszen háromszobás lakást kaptunk, és azt szerettük volna, hogy legyen mindenkinek saját szobája. A gyakorlati oktatás már a tapolcai lakásban volt, amelyet az önkormányzat bocsátott rendelkezésünkre. Itt megtanulták, hogy kell mosni, főzni, megismerték a biztonsági tudnivalókat. Korábban az intézetben mindent mások csináltak helyettük, így még ahhoz is hozzá kellett szokniuk, hogy reggelente szellőztessenek – mesél a kezdetről Ildikó, miközben a lépcsőházban felsétálunk az emeletre. Mások is laknak a házban, ez ugyancsak újdonság volt a három fiatalnak, akik ideköltöztek.

Az ajtóban várnak bennünket, arcukon a soha el nem tűnő kedves mosollyal: Kalányos György, Lózsi József és Iván Zoltán. Bent kellemes meleg van, a hangulatosan, fiatalosan berendezett lakás egyik színes falát matrica díszíti, és mézeskalács illata száll. A fiúk újabb adagot sütöttek, mivel a múltkori már igencsak fogyóban van. Nem csoda, finom és gusztusos, a színes, cukormázas díszítés is az ő munkájuk. Boldogan mutatják a szobáikat, amelyeken nem látszik, hogy gazdáik értelmi fogyatékosok. Ráadásul Józsi siketnéma is, de talpraesetten mutogat, jelel, jól kommunikál Gyurival és Zotyával, akik készséggel tolmácsolnak.

Megtanulták a jelelést is. Józsi méltán büszke a saját keresetéből vásárolt televízióra, a szobája ablakát is karácsonyi díszbe öltöztette már. Látszik, hogy szereti a rendet, virágot gondoz, és tisztaság van, csakúgy, mint Gyurinál. Ő évek óta udvarol Móninak, a falon a közös fényképek is a boldog, nagy szerelemről árulkodnak. Az asztalon a fizetéséből most vásárolt laptop pihen, Gyuri aktív a közösségi hálón, Józsi és Zotya ugyancsak.

– Tavaly egy modern ágyat vettem karácsonyra a fizetésemből, idén meg egy okostévét – mutatja az egyébként a Nohab mozdonyok iránti rajongásáról is ismert Zotya. Mindhárman dol­goznak mindennap, de ők Gyurival ketten még támogatott lakhatást is tanítanak az ELTE-n – tudom meg Ildikótól. A kis nappaliban ülünk le, az asztalon mikulásvirág és adventi koszorú díszlik kis vonattal. Gyertya helyett mécsesekkel készült, mert Józsi mindig nagyon ügyel mindannyiuk biztonságára. Gyuri mézeskalácsot hoz tálcán. Hármójuk közül ő a legfigyelmesebb, de jó a humorérzéke is – dicséri Zotya. A memóriája páratlan, képes napra pontosan felidézni azt is, amikor beköltöztek.

– 2011. június harmadika, péntek volt – mondja, az időközben befutó segítők, Szűcs-Simon Anikó, Hegedűs Nikoletta és Boravecz Diána pedig helyesel. Ildikóval együtt felidézik a kezdeti nehézségeket is. – A fiúk a lesencei otthonban több­ágyas szobákban laktak, de itt mindenki saját szobát kapott. Amikor az első napon elmentem tőlük, mondtam, hogy bármi gondjuk van, hívjanak. Még az utca végére sem értem, már csengett a telefon, mondták, hogy inkább egy szobában szeretnének aludni. A kolléganőkkel és a férjünkkel feljöttünk, áthoztuk az ágyakat az egyik szobába, aztán később a polcokat, szekrényeket is.

Több mint egy évig együtt aludtak. Egy nyári napon aztán szóltak, hogy döntöttek: külön mennek. Azóta már ragaszkodnak is az önállóságukhoz – mondja Ildikó. A fiúk pedig hozzáteszik megerősítésképpen, hogy külön televíziójuk, számítógépük van, maguk választják meg még a szobájuk falának színét is. A beköltözés óta már volt festés, azóta a korábbinál jóval visszafogottabb színűek a falak, ez is árulkodik az ízlésük fejlődéséről. De sok mást is megtanultak, például dönteni. Mert lehet, hogy nekünk kis döntés, de nekik igenis nagy, hogy három póló közül melyiket vegyék meg.

– Segítünk meghozni a döntést, de nem döntünk helyettük. Ma már be tudják osztani a pénzt és a házimunkát is. Eleinte előfordult, hogy egy rúd szalámival tértek haza a boltból, vagy felvásárolták az összes narancslevet – mondják a segítők, akik Ildikóval együtt hol napi egy, hol több órát töltenek a srácokkal. Mikor mennyi szükséges. Hiszen a takarításba már csak nagyon kevéssé kell besegíteniük, a főzésbe épp hogy csak. A fiúk mosnak magukra, kivasalják a saját ruhájukat. A nagybevásárlásoknál elkel a női támogatás. De segítséget kapnak a kertészkedéshez is, amit évek óta örömmel végeznek. Maguk termelik sok más mellett a paprikát, paradicsomot, zöldborsót egy közeli kertben.

– A fagyasztó tele van – mutatják a konyhában a hűtőt, és tényleg. Abban gondosan becsomagolt gyalult uborka, panírozott cukkinifasírt hűl, rajta az eltevés dátuma. Fasírtgolyók, koktélparadicsom. Az ablakban erőspaprika-füzér, a csípőset Gyuri szereti nagyon. A kamra polcai tele a befőttekkel. Gusztusos lecsók sorakoznak, és bedobálós savanyúságot is tettek el télire. – Itt mindenki főz – mondja Zotya és mutatja a füzetet, amibe előre leírják, hogy a hét melyik napján mi lesz az ebéd, vacsora. Olyan, amit mindenki szeret. Többnyire Gyuri a szakács, Zotya a konyhalány, Józsi pedig olyan piskótát süt, hogy a segítő lányok saját bevallásuk szerint sem nagyon érnek a nyomába. A srácok szeretik a hasukat. Amikor beköltöztek a lakásba, még csak tejbedarát tudtak főzni, de most kis segítséggel bármit elkészítenek.

Napközben dolgoznak, de este és hétvégeken itthon töltik az idő nagy részét. Kivéve, ha valamilyen program van a városban, szeretnek kikapcsolódni. Azt is megbeszélik, hogy mikor ki takarít vagy mos. Ha valaki elvégez egy feladatot a másik helyett, akkor idővel visszakapja a segítséget. Úgy élnek itt, mint ha testvé­rek lennének. Néha ugyan előfordul egy kis morgás, de hamar megbékélnek. Jó látni, tudni, hogy szeretik egymást, figyelnek a másikra. Egyszer előfordult, hogy Zotya késett pár percet, a többiek már aggódtak. Azóta ezt szigorúbban veszik, mindenki tudja, hogy ki mikor, hova megy, mikor jön vissza. – Sok türelem és bizalom kell. Aki lassúbb, azt ki kell várni.

Ha valami nem megy először, megy másodszor. Ha akkor sem, talán majd később. Egy nagyobb bevásárlás az elején két órába is telt – emlékeznek a segítők. Valóságos angyalok mindhárman, másként nem is lehetne ilyen felelősségteljes munkát végezni. Arról nem beszélve, hogy itt nem nyolctól négyig tart a munkaidő.

– Ugyan nem látszik, de hivatalosan ez a lakás egy kis intézmény. A fiúknak az otthonuk, és úgy is érzik itt magukat. Ennek nagyon örülök és köszönöm a kollégáknak is. Hiszen ez volt a cél, de ez egyedül nem megy. Itt nincs szabadnap, ha kell, mindhárman jönnek a lányok. Ide egy csapat kell, teli jó emberekkel. Elengedhetetlen az összetartás és a bizalom. Az önbizalom is, hogy meg tudod csinálni.

A segítő ne csinálja meg helyettük, csak mutassa meg, hogy kell – mondja Ildikó, és a segítők bólogatnak. Vallják, hogy az első évekhez képest már egyre önállóbbak a fiúk, igazán nagyon ügyesek. – Talán csak a pénz kezelése okoz néha még gondot, a spórolás nehezen megy. Azonban már beosztással élnek, Zotya mindig tudja, hogy mikor hol mi az olcsóbb, fejből fújja az árakat, de a szavatosságot is figyeli. Azt mondja, az a legfontosabb. Saját keresetük van, bankkártyájuk, amelynek forgalmát a segítők ellenőrzik.

Reggelente maguk mennek a boltba, megveszik, amit szeretnének reggelire. Vacsorára közösen vásárolnak be, ahogy a hétvégi ebédre is. A háttérben pedig mindig ott vannak a segítők, akikre számíthatnak. Afféle pótanyukák ők mind a négyen. Sőt, a férjek és a gyermekek is szívesen időznek a fiúknál. – Együtt is nyaralunk, valójában egy nagy baráti kör vagyunk – támogató háló ez itt, ami önkéntesekből áll. A családtagjaink mellett a kereskedőket is ide soroljuk, hiszen kicsi a város, sokan ismerik és szeretik a fiúkat. Sok jó ember van jelen van az életükben.

A tapolcai kezdeményezést mostanra veszprémi és tatabányai támogatott lakhatások követték, minden esetben Tapolca volt a példa. Országos szinten is elindult a program, nagy igény van rá. Tapolcán is létrejöhet még több ilyen kis csoport, ha lesz lakás. Más feltétele nincs, hiszen bármilyen fogyatékkal élő személy alkalmas a támogatott lakhatási programban való részvételre, megfelelő szükségletű segítségnyújtás, akár 24 órás felügyelet mellett. Persze, előzőleg fel kell készíteni arra, hogy mi fog történni vele. A felkészülés során kiderül, hogy mennyi segítség kell majd – magyarázza Ildikó.

Aztán a közelgő ünnepről beszélünk, karácsonykor mindenki itt van a lakásban. Mindenki. – Beosztjuk a szenteste napját, megbeszéljük, hogy melyik segítő mikor jön fel a családjával. Más-más időben, de együtt is itt vagyunk, hogy koccintsunk, hogy családban legyenek akkor is a fiúk. Ajándékkal lepik meg egymást, és tőlünk is kapnak valamit. Az ünnep másnapján nálunk várom őket ebédre, vagy vacsorára – mondja Ildikó. Náluk és a segítők családjaiban mára mindez természetessé vált.

A fiúk pedig hosszasan gondolkodnak, mikor arról kérdezem őket, hogy mi hiányzik az életükből. Józsi azt mutatja mosolyogva, hogy semmi. Zotya és Gyuri szinte egymás szavába vágva mondja: mi itt boldogan élünk, itthon vagyunk.