A tősgyökeres veszprémi férfi, akire mindennap süt a Nap

Azt kérdezem a tősgyökeres veszprémi Németh Attilától, hogy díjnyertes pályázatának ő volt-e a főszereplője.

– Szó sincs róla – mondja a 48 éves, látássérült férfi –, kitaláltam a történetet mások okulására.

Az ő élete – vaksága – nagyon is prózai, hétköznapi.

– Valójában én fokozatosan vesztettem el a látásomat, aminek még nincs vége… – magyarázza. Attila háromszázaléknyit lát a külvilágból. Tőle csupán két méterre ülök a kanapén, de csak egy sötét folt vagyok neki.

– Miután kisgyerekként folyton az édesanyám mellett kotnyeleskedtem a konyhában, mi más is akartam volna lenni, mint szakács. Tizenévesen már többfogásos ebédet készítettem a családnak. A középiskolai felvételinél azt mondta a doki, hogy nem lesz jó nekem a sza­kács­szakma. Nem értettem, hiszen akkor még szó sem volt a látássérültségemről. Csupán annyit mondtak, hogy rövidlátó vagyok.

Úgy éltem, mint a többi kamasz, bár este már nehezen láttam. A suliban csak az első padból tudtam elolvasni az írásvetítő szövegét. Ettől függetlenül nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek. Ti­zen­nyolc éves koromban mondta meg egy szemész, hogy genetikai eredetű szembetegségem van, ezért akár teljesen meg is vakulhatok. Mit ne mondjak, azóta is jó úton haladok…

Attilát ebben az időben látássérültnek nyilvánították. A vakok személyi járadékában részesült, de nem kérte a rok­kan­tosítását, mivel állapotát nem élte meg fogyatékosságként. Éppen ezért belekóstolt a pincérszakmába, és a szakácstudományát is kipróbálta – sajnos csak rövid ideig. Fokozódó látásvesztése feladásra kényszerítette. A nagy álmát is elfelejthette: soha nem lehet jogosítványa.

Feleségével büfékocsival furikázott rendezvényről rendezvényre, hogy aztán majd egyszer éttermet nyissanak. Hároméves volt a kisfiuk, amikor elváltak útjaik. Már jó néhány éve a Közüzemi Szolgáltató Zrt.-nél telefonos ügyintézőként alkalmazzák.

– Nem éltem meg a vakságomat olyan szörnyű veszteségként, mint azt mások gondolják, mert mindez lassú folyamat volt. Harmincöt éves koromban kezdett egyre több gondot okozni a látásom csökkenése, majd 42 évesen már csak az emberek körvonalát érzékeltem. A hangjuk alapján tudtam azonosítani őket. Eleinte nem akartam fehér botot használni, próbáltam nem feltűnést kelteni. Viszont mikor megkérdeztem, hogy hányas busz állt be, ingerülten vágták a fejemhez: „Nem tud olvasni, ki van írva!” Máskor nem kerültem ki a járókelőket az utcán, s koccantam velük, felháborodtak.

Hosszas vívó­dás után kénytelen voltam felfedni titkomat – amit talán akkor még legbelül szégyelltem –, s elővettem a fehér botomat. Hatalmat adott a fehér pálca! Elléptek előlem az emberek, segítettek az utcán, buszon, előzékenyek voltak az autósok, ami jólesett. Azért nem volt könnyű döntés, sokat vívódtam előtte: férfi létemre mások segítségére szorulok. Tudja, az önérzetem. Talán ez volt az a pillanat, amikor végre elfogadtam és megbékéltem a fogyatékosságommal. Ma már azzal is tisztában vagyok – nem kesergésből jegyzem meg –, hogy évek múlva teljes sötétségben fogok élni.

Történetünk főszereplője többnyire csak hallgatja a tévét, így aztán szívesen keres olyan filmeket az interneten, amelyek narrációval vannak ellátva: egy hang jelenetről jelenetre alámondja, hogy éppen mi látható a helyszíneken, milyen a szereplők arcjátéka. Részt vett már sorstársaival olyan narrált színházi elő­adáson is a Petőfi Színházban, ahol kezdés előtt körbevezették őket a színpadon, mindent megérinthettek. Az előadást fejhallgató segítségével tolmácsolták nekik, hogy éppen mi látható a színen. A siketeknek jeltolmács tette érthetővé a darabot. A számítógépezés, telefonálás azért nem okoz gondot neki sem, mert egy program a képernyőn látható szöveget felolvassa, illetve ez a technika segít e-mail vagy éppen az sms írásában.

Azon azért régóta bosszankodik, hogy a világhálón nem tud mindent elintézni több szolgáltatónál, banknál, hivatalban – hiába a nemzetközi előírás. A fizikai akadálymentesítéssel is még mindig gondok vannak.

Németh Attila 18 éves kora óta tagja a vakok és gyen­gén­lá­tók megyei egyesületének, másfél évtizeden át különböző tisztségeket töltött be, de tavalyelőtt mindenről lemondott.

– Kicsit elfáradtam, mert rengeteg a teendő egy ilyen egyesületnél – teszi hozzá. Az érdekvédelmi tevékenység is sok esetben szélmalomharcnak tűnik, de emellett az egyesület működtetése sem egyszerű feladat. Hozzáteszi, a szigorú pályázati rendszer aránytalanul nagy terhet ró a kisebb egyesületekre, ahol kevesen vannak a faladatokra. A tagság java része már idős­korú.

– Eljárok azonban az egyesületünk klubdélutánjaira, és nagyon szívesen veszek részt az érzékenyítő programokon bárhol a megyében. Előadásokat tartunk az óvodáktól a középiskolákon át az egyetemig arról, hogy mi és a látók miképpen élhetnénk jól egymás mellett, illetve milyen segítséget kaphatnánk másoktól. Volt, hogy „sötétszobába” vittük látogatóinkat, akiknek boldogulniuk kellett a konyhában, szobában, ahol egyszerű feladatokat oldottak meg: hallásukat, tapintásukat tesztelhették.

– Úgy gondolom, az emberek nem a sérültektől félnek, hanem saját maguk kudarcától, hogy nem tudnak jól segíteni. Azt is tudni kell, hogy sokféle látássérült van. Mi is teljes életet élünk – csak másként és lassabban. Jelenlegi párommal, Évával, akinek tökéletes a látása, eljárok kirándulni, vásárolni, néha elutazunk. Hét végén én is főzök, de szereltem már bútort, kötöttem be – némi segítséggel – konnektort. Nem a múlton kell búsongani, hanem a legjobbat kell kihozni a jelenlegi életünkből. Soha nem szabad feladni! Azért is jó, hogy az egyesület programjaira eljárunk, mert ott lelkierőt öntünk egymásba, megosztjuk praktikus tapasztalatainkat.

A rendkívül mély érzésű, verseket is író Attila egy novellapályázaton különdíjat nyert S a nap újra felkelt című művével. Ebben belebújt egy hobbi autószerelő-versenyző szerepébe, s azt üzente mindenkinek, hogy hiába vesz minket körül luxus, ha „útközben” elveszítjük szeretteinket, s csak akkor találunk vissza hozzájuk, ha már támaszukra szorulunk. Nemrég a gyógyíthatatlan betegségben elvesztett édesapja tett rá fájdalmas hatást, amiből nehéz veretű mű született betegségről, halálról, szeretetről.

– A mi helyzetünkben nem árt, ha az ember a dolgok humoros oldalát is látja. Tréfálkoztam már így a buszmeg­állóban: „Vigyázat, vakkal vagyok!” Esetenként meg azon somolygok, vajon mit gondolnak mások, amikor Évát vak barátommal, Istvánnal közrefogjuk az utcán. Talán ez ötlik fel bennük: megnyerte a két vakot… Hihetetlenül jó dolog a 90 százalékos utazási kedvezmény, de én inkább kifizetném a teljes árú jegyet. Nem kell nekünk szuper tévé és telefon, lehet rajtunk spórolni, nem? Ráadásul nekünk még a nap is akkor süt, amikor mi akarjuk.