Spéth Nataniel: Szeretem a viharos találkozásokat

Az ajkai autista fiú kitűnőre érettségizett a Bródy Imre Gimnáziumban. Családja nagyon büszke rá. Példájuk jelzi, összefogással, hatalmas munkával egy család mindent elérhet.

-Milyen lesz felnőttként? Ezt kérdeztem, amikor a fiamról hároméves korában kiderült, hogy autista, idézi emlékeit Krisztina, Spéth Nataniel édesanyja, mellette ül Nati, ahogy fiát nevezi, aki nagy szeretettel simogatja mentett macskáját.

Azt is mondták a fiúról akkor, hogy képes lesz majd önálló életre, de nagyon naiv marad, és az nem lesz baj, ha valaki a szemét rajta tartja. Az anya a hírre nem omlott össze, egy hét alatt elolvasta az idevonatkozó szakirodalmat, és úgy döntött, ebből a helyzetből kell a legtöbbet kihozni. Elmondása szerint, Nataniel egyébként időre, és császárral született, és három éves koráig nem szólalt meg, de akkor hirtelen, összefüggő mondatokban kezdett beszélni. Óvodába négy órát járt, majd általános iskolában magántanuló lett, folyamatosan vizsgázott, mindig kitűnőre, így került át a Bródy gimnáziumba, szintén magántanulóként.

Krisztina ahogy felidézi, minden tanár egyből megtalálta gyermekével a hangot, a hozzáállásuk rendkívüli volt. Paksi Zoltán, a fiú osztályfőnöke a jelenlegi iskolában is meglátogatta Natit. A fiú a gimnázumban folyamatosan vizsgázott, elsőben akadt egy-két négyese, majd végig kitűnőre végzett, aztán 11.-ben száz százalékos, előrehozottat érettségit tett le informatikából, majd végzősként, a többi tárgyból is kitűnőre érettségizett.

-Nagyon jó tanárai voltak, de rengeteget segítettem a fiamnak, jegyzeteltem, lefordítottam az ő nyelvére az anyagot, ha kellett, szemléltettem is, de mindent egyedül tanult meg. Hatalmas boldogság volt a sikeres vizsga! – mondja csillogó szemmel az anya, majd azonnal hozzáfűzi, férje, és a nagymama nélkül, aki szintén velük lakik, nem ment volna. Szobafestő párja ugyanis éjjel-nappal dolgozik, hogy előteremtse az anyagiakat mindehhez, a nagymama pedig itthon van a fiúval, amikor Krisztina boltba megy, intézi ügyeiket, vagy a gimnáziumi büfében, néhány órában dolgozik.

-Most is nagyon ragaszkodom a Bródyhoz, a barátaimhoz, akikkel cukrászdába szoktunk menni, veszi át a szót a fiú, aki nagyon szeret vihart nézni, így – ahogy fogalmaz – sokszor vannak viharos találkozóik. Nati a nyarat a kirándulással és viharnézéssel töltötte.

-Szeretem nézni a dörgést, villámlást, felhőszakadást, és ha nem pusztít, azt nagyon bírom, bentről a lakásból nézni, amikor a viharos széltől keresztben, sávokban szakad az eső. Az olyan, mintha hófúvás lenne, beszél szenvedéllyel egyik passziójáról. Aztán vannak kóborvillámok is, azokat is nagyon szépnek tartja.

–Több viharos könyvet már kívülről ismer, és interneten is ezt keresi, jegyzi meg az anya.

–Hogy mióta kedvelem a viharokat? – kérdi Nati, majd válaszol is, 2009. július 18., a szülinapja óta, amikor betörte a vihar az ablakot. Csodás volt, ahogy forgott a szupercella. Megijedt, de egyben lenyűgözte a látvány. Aztán kiderül, a fiúnak másik passziója is van: a liftezés, amelynek szívesen fényképezi az ajtaját. Ez azóta érdekli, amikor óvodásan bekerült a kórházba, és ott a liftben látta, ahogy mennek az emeletek. Ezért a család évekig járta az országot, ahova tudtak, bementek, és lifteket fényképeztek, amikről ezer képük van legalább. Mindig kompromisszumot kötött a család, mert a szülők kívánságára megnéztek egy múzeumot is, amiről előre alaposan tájékozódtak. Aztán Nati jutalmául mentek lakótelepekre. A fiú kedvence itthon a közlekedési múzeum, főként a vonatok, buszok, tankok látványa miatt. A firenzei Uffizi Képtár is lenyűgözte, főleg Botticelli képei. Az idegenvezető is elcsodálkozott, amikor Nati megjegyezte, szépek, kidolgozottak a képek, de az emberek lábai nem ilyenek. Az idegenvezető mondta, a festőnek ez volt a gyengéje, és ezt kevesen veszik észre. – A fiam részleteket is lát, meghall az egészből, ettől ennyire precíz, beszél fiáról Krisztina. Úgy mondja, Nati kiszúr minden anomáliát, ugyanakkor nem kitartó, sokszor váltogatja a passzióit, kivétel a vihar meg a lift. Meg aztán nagyon szívesen, és jól rajzol, térben is, mindezt autodidakta módon tanulta meg, második lett a városi rajzversenyen, nyolcadikos korában.

A fiú meteorológus szeretne lenni, így majd egyetemre szeretne menni, de most két évig egy ajkai speciális középiskolába jár, és varrást tanul. A cél az önállósodás, mert ott egyedül, édesanyja, és a család nélkül van, mindent magának kell elvégeznie, míg a gimiben az anya rakta össze a holmikat, most ez másképpen történik. Másrészt cél a fejlesztés is, mert reményeik szerint két-három év után a fiú fejlődik annyit, hogy egyetemre járhat, mert oda már nem tudják elkísérni.

- Egy napon már nem lehetünk mellette, így fiamnak majd önállóan kell élnie, ezt meg kell tanulnia, ha nem akar otthonban élni, érvel az anya.

Nati ma is rendszeresen találkozik gimis társaival, szokása szerint karonfogva sétál velük. -Szerelem nincs, de annyira ragaszkodom a Bródyhoz, a barátaimmal, a tanárokkal együtt, ha az megszűnne, összeomlana az egész. Hívő vagyok, gyakran járok templomba, hiszek az Úrban, hálás vagyok, hogy ilyen iskolát, barátokat, tanárokat adott. Vannak barátaim országszerte is, akikkel a közösségi oldalon tartom a kapcsolatot, árulja el Nataniel. A kérdésre, hogyan szeretne élni tíz év múlva, úgy válaszol, meteorológusként, és építene a Bródy udvarán egy házat, amelyen kapcsolt gerébtokos ablakot kinyitná, és az iskolát látná. -Amikor nemrég meghalt egy tanár, sorba jöttek hozzám vigasztalóra a többiek, megöleltem őket, és mondtam nekik, majd a mennyországban látni fogjuk. Minden zivatar után van napsütés, utal érzéseire Nataniel. A fiú nagy szeretettel beszél két, mentett cicájáról is, amiket sérülten választott ki, mert már nem kellettek senkinek. Ő mindenből a hibásat keresi. Kiskorában is a hibás játékokhoz ragaszkodott, nehogy a szemétbe kerüljenek.

-A fiam nem szeret egyedül lenni, ép értelmű, aktív, nagyon barátságos, közvetlen, az „Esőember” ellentéte. Nem marad el egyedül, ha jön a futár, és lemegyek elé, ő kiáll a lépcsőházba, és kiabál, anya, megvagy? – érzékelteti Krisztina. Életükről úgy mondja, sokat kirándulnak, mert kellenek az élmények. Napjaik nehezek, a kitűnő érettségi fantasztikus, nagyon örülnek neki, de a jéghegy csúcsa. Kemény munka van mögötte, a fiúnak, és a családnak is. Ha Natinak rossz napja van, garantáltan az egész családnak az van. Akkor ugyanis dacol, duzzog, mérges a fiú. Sokszor elkeseredett, mert ő van olyan értelmes, hogy látja, különbözik a többitől, és ez zavarja is, mert szeretne rájuk hasonlítani. Napjában százszor megkérdezi, hogy a kisbarátai szeretik-e? Mindig bizonytalan, folyamatos megerősítés kell neki, amit Nataniel mindenkitől meg is kap.