Gyermekáldás negyvenen túl, a világjárvány árnyékában

Lapunk korábbi munkatársa, Borsos Renáta évtizedek óta dédelgetett álma teljesült két hónapja, amikor életet adott gyermekének. Léna baba maga a csoda – ahogy Reni mondja, aki szerint a spiritualitás felől megközelítve, a várandósság állapotával, a szüléssel a nők átlépnek az ősi női misztikum határán, kiteljesítik létezésük legnemesebb mivoltát.

– Még a bibliai idézet is ezen gondolatmenet tükrében szól: „az anyaméh gyümölcse jutalom”. Esetemben a jutalom hatványozottan igaznak bizonyult. Elfogytak a petesejtek, kizárt volt, hogy természetes úton teherbe essek. Sőt, még a petesejt-donáció és a lombikbébiprogram sem volt lehetséges út számomra. Ezzel, a sokáig lelkemet kaszaboló diagnózissal, a bűvös kor küszöbén, a negyedik iksz előtt, szívfájdalommal ugyan, de búcsút vettem attól a kislánykori álomképtől, miszerint majd egyszer én is anyuka lehetek. Idővel igyekeztem elengedni, ezáltal feldolgozni a történteket, és fejben berendezkedtem a gyermek nélküli létre – emlékezik Renáta.

Az élet azonban nagy regényíró, képes rácáfolni állításokra. Esetében bebizonyította, hogy olykor a valóság is lehet meseszerű, csodák márpedig léteznek. A sors zsonglőrkezekkel varázsolt.

– A Jóisten áldásával, tizenegy hónapja egy pici lélek engem választott. A pandémia első hullámának a végén, ezekben a bizonytalan, szorongásokkal teli időkben spontán megfogant a kislányom.

Emlékszem, a pozitív terhességi teszt láttán sokkot kaptam. Azon gondolkoztam, miként lehet ez. Pont most? Itt van egy vírus. Ráadásul elmúltam már negyven. Manapság persze nem számít olyan ritkaságnak, hogy később vállal egy nő gyermeket. Látjuk magunk körül, hogy mennyit változott a világ. Sok esetben igaz, hogy a negyven az új harminc, de érvényes az is, hogy negyven felett nagyobb a kockázata a gyermekvállalásnak. Megjegyzem, nagyon sok negyven felé járó nő tudatosan jól bánik a testével. Odafigyel a táplálkozására, az elegendő mozgásra. A szervezetét nem zsigereli ki, keveset éjszakázik, nem dohányzik, az alkoholfogyasztással csínján bánik, vitaminokkal, ásványi anyagokkal tölti fel a szervezetét. Fejben és lélekben sokszor felkészültebbek arra, hogy édesanyává váljanak.

Vagyis pro és kontra – érvel a fiatal édesanya, akinek terhessége első hetei extrém szorongással teltek, mígnem rátalált egy rendkívül jó szülész-nőgyógyászra. Vele gyakorlatilag együtt „sétált” végig a kislánya születése pillanatáig.

– Nem tudok elég hálás lenni, hiszen a profi szaktudás mellett emberileg is kifogástalanul állt hozzám. Megerősített, hogy a babavárásom a lehető legjobb, ami csak történhetett velem. Igazán nagy támaszom, segítőm volt a nagy úton. Várandósnak lenni szerintem valóban egy szépséggel és aggodalmakkal teletűzdelt utazás, amiért hálával tartozhat minden nő, akinek megadatik mindezt átélni. Azon szerencsések közé tartoztam, akinek nem volt komolyabb panasza, minden vizsgálati eredményem rendben volt. Persze sokat szorongtam, a „paramamiság” végig kísért, de tolerálható szinten. Erősen hittem a gondolat teremtő erejében, ezért a félelmeket pozitív érzésekkel oldottam. Vezetett meditációkat hallgattam, és éreztem, hogy a magzatommal szimbiózisban létezünk és ezt a nagy utat közösen járjuk végig. Rengeteget beszéltem hozzá, sokszor megnyugtattam magam és őt is, hogy erősek vagyunk és rendben végigcsináljuk. Számtalanszor dicsértem, hogy milyen egészséges, szépen fejlődő, jó baba. A fürdőszobai tükröt szinte kitapétáztam a mantráimmal, amelyekben leírtam a legjobb forgatókönyvet, egészen a szülés pillanatáig. Így napi szinten működtettem a vizualizációs technikát, azért, hogy az elmém kerekedjen felül a szorongásokon. A gyermekem édesapja nem győzte sulykolni belém, hogy várandósságom olyan, mint amilyen az a nagykönyvben meg van írva – emlékezik Renáta.

Így teltek a hetek, a hónapok, lassan átlépett a várandóssága azon szakaszába, amelyben már kézzelfoghatóvá vált számára a benne növekvő kis tünemény.

– A pocakom folyamatosan kerekedett, és végre megéreztem a baba mozgását. Először apró pillangók szárnycsapásainak tűntek, melyek idővel határozott rúgásokká alakultak. Érezni őt katartikus volt, egy semmivel nem összehasonlítható élmény. Ezekre a pillanatokra, már most, hogy hallom édes szuszogását a vállamon, nosztalgiával emlékezem. A várandósságom kilenc hónapja után végül császármetszéssel hoztam világra kislányomat. Szerencsések vagyunk, hiszen a születés pillanatában Léna édesapja is jelen lehetett, tulajdonképpen azonnal a karjaiba vehette. A szülésem azon stációja, mikor – orvosomnak hála – Lénám először felsírt, belém égett. Megpillantva őt, tudtam: anya és lánya örök szövetsége ezennel megpecsételődött.