Október 23.

2022.10.23. 11:30

Forradalom, szabadságharc és megtorlás - Egy tapolcai forradalmár emlékei

A Tapolcán élő, 93 esztendős Lovász Gábor a keszthelyi mezőgazdasági akadémia – később egyetem – végzős hallgatójaként értesült a forradalmi eseményekről. 1956 októberében több iskolatársával együtt úgy gondolta, hogy az igazságtalan politikai rendszer ellen vidéken is fel kell lépniük, ezzel is segítve, támogatva a fővárosban és szerte az országban megmozduló tömegeket.

Szijártó János

Lovász Gábor

Fotó: Szijártó János/Napló

A mezőgazdasági akadémiá­kat igen komoly sérelmek érték a Rákosi-korszakban. Átszervezésekkel, beolvasztásokkal korlátozták őket, épületeket vettek el tőlük, s bár az első Nagy Imre-kormány agrárprogramja már tartalmazta a bezárt intézmények újbóli megnyitását, a tanárok és a hallgatók korántsem lehettek elégedettek. Így nem véletlen, hogy 1956. október 23. után az akadémisták jelentős szerepet játszottak a forradalom helyi sikereinek kivívásában. Debrecenben kifejezetten kezdeményező, vezető szerephez jutottak a Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatói, de a többi intézmény sem maradt ki az eseményekből, ott is az ifjúság volt a kezdeményező. Keszthelyen az akadémia lett a helyi forradalmi események centruma, és a város forradalmi tanácsát is a Georgikon épületében választották meg 1956. október 26-án. Itt a hallgatók egy része Tikos László tanár vezetésével Rezibe ment partizántevékenységet folytatni. Ő később a megtorlás elől az Egyesült Államokba emigrált, így csak távollétében ítélhette el a magyar bíróság. 

Lovász Gábor fiatalon 

Lovász Gábor 1956-ban már kiszolgált katonaként, vég­zős akadémistaként állt a forradalom oldalára sok barátjával, iskolatársával együtt. – A nemzetőrség megalakulásakor a laktanyából szereztünk fegyvereket, annyit, hogy egy század katonának is elég lett volna. Mi Keszthelyen követtük az események menetét, volt fegyverünk, és bíztunk a szabadságharc győzelmében, főként amiatt, hogy a hadsereg is a forradalom mellé állt. Tikos tanár úrra mindannyian nagy tisztelettel tekintettünk, és elfogadtuk az ő iránymutatásait. Amikor híre ment, hogy az oroszok bejöttek az országba és felkutatnak minden területet, a közeli Rezi-­erdőbe menekültünk. Itt katonák, akadémisták, iskolások és sok civil keresett menedéket, közülük váltunk ki mi tizenegyen, hogy némileg figyeljük, vagy legalábbis felderítsük az oroszok mozgását. Rengeteg fegyvert, kézigránátot vittünk magunkkal ekkor, és egy erdészházban húztuk meg magunkat egy hétig, Koller Tibornak, a ház kezelőjének köszönhetően. Az oroszok ugyan nem találtak meg minket, de az éhség igen, így lőttem egy szarvast, és azt ettük mindannyian – emlékezett vissza a történtekre a nyugalmazott mezőgazdasági mérnök. – Ekkor még bíztunk abban, hogy a forradalom leve- rése nem végleges, hiszen a „Márciusban újra kezdjük” (MÚK) már szájról szájra járt, így a fegyverek elrejtése mellett döntöttünk. Találtunk egy kis üreget – amelyről később megtudtam, hogy a Csodabogyós-barlang egyik bejárata –, ahova elrejtettünk mindent. Aztán ki-ki hazament, és folytattuk az akadémiát, amit egyébként a következő évtől emeltek egyetemi rangra. Egy balatonedericsi barátunk még felment egy hónappal később lezsírozni a fegyvereket, hogy ne rozsdásodjanak be tavaszra. Ez aztán később, a megtorlás idején súlyosbító tényezővé vált. Közben mindenki attól rettegett, hogy mikor jön érte a fekete autó, így – érthető módon – sokan Nyugatra szöktek – tette hozzá. 
– Hónapok teltek el, társaim közül egyre többet „gyűjtött be” a hatalom. Számítottam én is erre, bár viszonylag hosszú idő múltán, több mint egy évvel később állt meg mellettem a fekete autó az utcán. Kiskomáromban dolgoztam, ott kaptak el, amikor édesanyám elé mentem a vasútállomásra. Azt később tudtam meg, hogy barátaim sokáig egy másik Lovászra ,,kentek mindent”, arra, aki Nyugatra menekült, így neki már nem lehetett baja. Aztán valaki engem is azonosított, és megérkezett a három nyomozó. 
Lovász Gábort először Keszt­helyre szállították, majd Veszprém következett, itt volt a tárgyalás 1958 tavaszán. – Eleinte tagadtam mindent, aztán a szembesítés után kénytelen voltam beismerni, hogy részt vettem a forradalomban. Sajnos nem sok jóra szá­míthattam, hiszen én akkor már kiszolgált katonaként idősebb, tapasztaltabb voltam a többieknél, amit súlyosbító körülményként vett figye­lembe a bíróság. Ráadásul engem választottak a társaim nemzet­őrparancsnoknak. Szegény anyám is tisztában volt ezzel, és mindent elkövetett azért, hogy megmentsen a börtöntől. 
Halvány reménysugárt jelentett az akadémistának az a tény, hogy az ekkor alakuló termelőszövetkezetnél égetően nagy szükség volt a képzett szakemberekre. Ez a reménysugár csillant meg abban a levélben is, amit Lovász Gábor hazaírt, és amelyet a bíróságon fel is olvastak. Az egyik sor így szól: ,,Remélem, eljön még az az idő, hogy szükség lesz rátok, mezőgazdászok.” 
– 1958 októberében a Legfelsőbb Bíróságon tárgyalták ügyünket, miután megfellebbeztük az előző, fejenként kiszabott többéves letöltendő börtönbüntetést. Az ügyvédek akkor azt mondták, hogy mindenki felfüggesztett büntetést kap rajtam, az elsőrendű vádlotton kívül. A tárgyalás szünetében az ügyész átment a szemben lévő kis presszóba kávézni. Ekkor vettük észre anyámat, aki kis kosarával a kezében szóba elegyedett az ügyésszel. Akkor nem tudtuk, miről beszélnek abban az öt-hat percben. Az ügyész gúnyos arccal nézett felém, de anyám megbökött az ujjával, amikor bejött a tárgyalóterembe, és annyit mondott: ,,Fiam, el van intézve.” Ennek a mondatnak a jelentőségét az ítélet kihirdetésekor fogtam csak fel, hiszen én, aki évekre számítottam, tizenhat hónapot kaptam, három évre felfüggesztve, a többiek pedig még kevesebbet. Mindezt akkor, amikor egy rozsdás pisztolyért akasztottak. Azt hiszem, ezt a végzettségünknek is köszönhettük, meg hát szegény jó anyámnak, aki nem ismert lehetetlent a fia megmentéséért. 
– Sokáig nem lehetett beszélni arról, hogy mi történt 1956-ban, volt, aki még a gyermekeinek vagy a feleségének sem mondta el, hogy mit is tett azon az őszön. Én sem szívesen beszéltem erről 1989-ig, hiszen sokszor keserűen kellett tapasztalnom, hogy láthatatlan falakba ütközöm. Szerencsére ennek már vége, nagyjából minden a helyére került, a korábban ellenforradalmárnak bélyegzett emberek társadalmi megítélése is megváltozott – mondta végül a tapolcai földhivataltól 1991-ben nyugdíjba vonult Lovász Gábor, aki 1991-ben vette át Göncz Árpádtól az 56-os emlékérmet, amelyre ma is büszke. 

1991-ben 56-os emlékérmet vehetett át Göncz Árpádtól, amire ma is büszke 

 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában