Egy Don-kanyart megjárt őrvezető visszaemlékezése

A beszélgetés lejegyzése éppen 25 évvel ezelőtt, 1998. január 5-én történt. Itt a hosszabb beszélgetés rövidített változatát olvashatják.

Mikor és hogyan került ki Stahl István a frontra?

– Rövid felkészítés után 1942. április 14-én indultunk a keleti frontra gyalogmenetben a lovassággal együtt Mire kiértünk, minden ló éhen pusztult. Jómagam a sokat szidott, szerencsétlenül járt 2. magyar hadsereg 7. számú soproni hadosztályához (tüzérezred) tartoztam. Polónyi Lajos ezredes katonája voltam. Velem, az őrvezetővel szolgált a gyalult deszkával borított vezérkari bunkerban a karakószörcsöki Forintos Ferenc tizedes is.

Tudta-e a katona, hogy Oroszország mely táján, hol harcol?

– Hogyne tudtam volna, el is tudom mondani. A fejemben le van fényképezve még az a kietlen táj is. Erdő sem volt arrafelé, meg nagyobb művelt területre sem emlékszem. Uriv község Voronyezstől csaknem  40 kilométerre terült el. Urivtól nyugatra Boldirevka és Deviza község. Az ezredparancsnokság bunkerjában szolgáltunk, a nagyjából Kolontár nagyságú Boldirevka fölötti területen. Azon is elgondolkoztam már odakint, honnan is hozták a zsidó munkaszolgálatosok azokat a vastag, erős fákat a bunker megépítéséhez, amit még 1,5–2 méter földréteggel borítottak be. Így ez a bunker egy biztonságosabb helynek tűnt a harcokban.

Milyen feladatot látott el a fronton?

– Dicsérem magam, de gyorsan megtanultam a rádiózást, és 80-as tempóban (80 leütés per perc) tudtam morzézni féléves katonaidő után. Rejtjeles volt mindig az üzenet, így a tartalmát nem ismertem, egy másik katona „fordította le” s adta át a vezérkarnak. Jány Gusztáv is többször megfordult nálunk. Innen telefonált haza, meg a németekhez, veszekedett jobb felszerelésért is. Magam hallottam. Az egyik látogatása éppen Péter-Pálkor volt, erre pontosan emlékszem, mert akkor is nagy támadás ért bennünket.

Milyen volt a katonák egymás közötti viszonya?

– Katonáéknál akkor nem volt terefere, meg susmogás még egymás között sem. Az üzenetek szövegét nem ismertem, de a beszélgetésekből, a hangulatból több mindent le tudtam szűrni. A parancsnokságon a két magyar vezető közül az egyik nem szívlelte a németeket, éreztem rajta, a másik meg hűséges volt hozzájuk. 

A támadások, összecsapások közül melyik volt a legkeservesebb emléke?

– A legnagyobb, legvéresebb támadás itt, Boldirevka körül ért bennünket 1943. január 13-án hajnalban. Hirtelen jött a rajtaütés. Nem lehetett csinálni semmit, menekültünk a derékig érő hóban, a rettenetes, mínusz 25–30 fokos hidegben. Még jó, hogy nekem csizmám volt, de az utászoknak, meg az árkászoknak csak bakancsuk, amibe belement a hó. Nem volt meleg ruha, se koszt, se lőszer. Összesen 10 lőszert kaptunk a karabélyba meg a pisztolyba. Ezekkel nem lehet messzire lőni, kis muníció nagyon. Egy darab páncéltörő ágyú működött, de az is 10 kilométerre vitt csak el. Kilátástalan helyzetbe kerültünk.

Hogy bírták magukat, a visszavonulást?

– Egészen pontosan emlékszem, hogy március 14-ig vonultunk visszafelé, csak visszafelé. Gyalogoltunk, mert semmiféle használható jármű nem maradt. Nemcsak a nappalt, hanem még gyakran az éjszakát is a szabadban töltöttük. És rettenetesen hideg volt! A bajtársak közül sokak megfagytak, vagy csak ha a lábuk fagyott el, már nem tudtak tovább menni. Ott dermedtek meg, ahol leültek. Szerencsére én visszajöhettem.

Sok-sok év távlatából mit gondol, minek köszönheti ezt a szerencsét?

– Akik megmaradtunk, nagyban köszönhetjük a létünket az orosz asszonyoknak is. Ezt mindenképpen szeretném, ha leírná, mert azok az ennivalók éltettek bennünket, amit az asszonyok adtak. Igaz, egyszerű koszt volt, legtöbbször csak buriskása (köles), de meleg ételt ehettünk abban a kőszikla fagyban. Minden orosz asszony, akinek volt katona hozzátartozója, adott valamit. Pedig látszott, hogy ők is szükséget szenvednek.

Ellátásra nem számíthattak már, ugye?

– A visszavonulásban, a rettentő hidegben felbomlott a rend. Több ezer embernek nem volt se autója, se lőszere, se élelme. Illetve a hadseregnek volt élelmiszerraktára, mert a templomokat rakták tele felfüstölt húsokkal, szalonnákkal, kétszersültekkel, cukorral. Magam is láttam. Német katonákkal őriztették, s állandóan tartalékoltak, akkor is, mikor már mindenki lefogyott, vagy sokan elgyengültek. Egyszer aztán fegyverrel kényszerítettük a német őröket, hogy bemehessünk a templomba felpakolni. Az összes zsebemet, a nyeregtáskámat is jól megraktam. Ez mentett meg talán, meg az erős szervezetem.

Mikor lépett hazai földre?

– 1943. június 27-én jöhettem haza. 11 hónapot töltöttem itthon, aztán ismét be kellett vonulnom. Ráadásként 27 hónapot töltöttem hadifogságban, a szintén nagyon hideg éghajlatú Arhangelszkben. Ott is csak a hazatérés vágya mentett meg…

Stahl István 78 évesen, 1998. augusztus 18-án hunyt el. Megfáradt teste hazai földben nyugodhat. Nincs pontos számadat, de a 2. magyar hadsereg 150 ezernél több magyar fiatalja, nemzetünk színe, virága veszett oda… A küzdők és a haza sem térhettek sorsát őrizze meg a hamisítatlan történetírás, az utókor. Emlékük legyen áldott!