Megemlékezés a kitelepítettekről Városlődön

Megható sorokkal Oszvald József, a Városlődi Német Nemzetiégi Önkormányzat Elnöke idézte fel az akkori történelmi eseményeket. A magyar kormány rendeletét, a kitelepítés megkezdését is. Ma már csak kevesen élnek az elhurcoltak közül, de emlékeznünk kell valamennyiükre, akiknek kegyetlen sors jutott osztályrészül. Sokak betegségben vagy a soha el nem múló honvágy vitte őket idegen földi sírjukba. Előadásában két emlékező - Felschné Virág Katalin és Auerbach Teréz - szavait idézte.

1948. január 15.: Háromnapi berakodás után Városlőd-Kislőd vasútállomásról elindult a bűzös marhavagonokból álló szerelvény Budapest felé. 452 városlődi személy volt a kitelepítettek között. Németországba Pirnába, Meissenbe kerültek. Voltak akik még tovább vándoroltak, újabb szétszakadás várt a családokra. Kegyetlen volt a válás. Sírtak, jajveszékeltek, még a kutyájuk vonítását is hallották. A kilátástalan helyzetben egyikük édesanyja varrógépét, másikuk édesapja cipészszerszámait is batyujába tömte, hátha ezekkel lesz alkalmuk megkeresni a család betevő falatját.

A „vasfüggöny” lebontása után mindkét emlékező többször járt Városlődön. Ide haza jöttek, látogatásuk végén mostani helyükre haza mentek. Az emlékező beszéd után Kungl Henriett tanárnő két tanítványának: Csomai Alexának és Sóvári Lizának adta Auerbach József „Hazagondolva” című versét szavalásra. Ez is fokozta az ünnep szomorú hangulatát. A szentmise végén a kitelepítési emlékművet koszorúzta meg Varga-Csikász Bence plébános, Oszvald József elnök és Schell Tamás polgármester. Az emlékművet a Városlődi Német Nemzetiségi Kulturális Egyesület készíttette Merencsics Tibor művésztanárral 1998-ban a kitelepítés 50. évfordulójára.

Egy félkész sírkő az emlékmű

Emlékeztet a kitelepítettek itt leélt fél életére, fél örökségére, az elüldözött ágakra és törzsekre. Idősekre, fiatalokra. Szívbe markoló rátekinteni a félbemaradt sírkőre. Aki készítette, már nem fejezhette be, akinek készült, már nem kaphatta meg. Azoknak állít emléket, akik felkészületlenül lettek kitelepítve a több generáción keresztül otthont adó szülőföldről. Az ősök munkáját már nem folytathatták gyermekeik, az elődök által elültetett fákról már nem szedhették le a gyümölcsöt, a kitűzött esküvőt sem tarthatták meg. A legnagyobb dráma a folytathatatlanságban volt. Legjobban az idős embereket sújtotta. „Idős fát nem lehet átültetni.” Reménykedni kell, hogy nem kell új Hazát, új katedrálokat, új temetőket építeni, hogy az emberek nyíltan beszélhetnek az évtizedeken át felhalmozódott sebeikről, visszafojtott érzéseikről itthon és nem külföldön, zárja sorait Páter Mihályné.