Újságírói érdemek és „keresztek”

1946-ban született Csöglén, ahol gyerekkorát is töltötte. Esetében is a család, annak szellemisége volt a meghatározó. 

 Édesapja tekintélyes, jómódú, a munkájával és gazdaságával mindig példát mutató ember volt. Szerette a megélhetést adó földjeit (25 hold, a kulákság határa), számos tehenet, lovat, sertést tartott, kisgépei voltak. Soha nem tudta lelkileg feldolgozni az 1959-es erőszakos téeszesítés emberroncsoló alávalóságát (ez hozzájárulhatott korai halálához is), hiszen mindenét elvették, amiért egy életen át dolgozott, azaz gátlástalanul kisemmizték. A módos gazdából egyik napról a másikra nincstelen tsz-cseléd lett.
A hithű református ember (negyven éven át volt presbiter az egyházánál) megkeseredetten hagyta magára feleségét és két fiát. Benő fiának a halála előtti napokban még annyit mondott: „Ezek közé be ne lépjél…” A fiú pontosan tudta, hogy kik azok az „ezek”. Az apa nem örült annak sem, hogy újságíró lett belőle, hiszen csakis pártlapnál dolgozhatott, hozzá is tette a kéréséhez: „Tudom, nehéz lesz ellenállnod, de ne lépj közéjük…”
Józsa Benőt a Napló párttitkára kétszer is kapacitálta az 1980-as évek elején, hogy lépjen be a pártba, meg is fenyegetve, ha nemet mond, leváltják a rovatvezetésről, mert mégiscsak abszurdum, hogy éppen a belpolitikai rovat vezetője nem párttag. Nem lépett be… De ne legyünk igazságtalanok, az úgynevezett szocializmusban is akadtak jó emberek. Így például Benő jó érzésekkel gondol az akkori főszerkesztőre, Erdélyi Györgyre, aki megvédte, és le sem váltotta a rovatvezetésről.
Benő édesanyja a klasszikus értelemben vett háziasszony volt, gondosan szerető és nevelő, aki a szülői teendőket mintaszerűen látta el még akkor is, amikor vagyonuk a semmibe illant. Volt egy máig ható tulajdonsága, mely a falusiak között ritkaságszámba ment: ez pedig az olvasási vágy. A hatás az akkor még kisfiú Benőre is kisugárzott. Ez is, és iskolájának kimagaslóan széles látókörű néptanítója, Balogh Géza győzte meg afelől, hogy érdemes beiratkoznia a már akkor is megyeszerte jó hírnévnek örvendő pápai Türr-gimnáziumba, s a nevezetes Bocsor-kollégiumba, mely falak közé Petőfi Sándor és Jókai Mór is járt.
Józsa Benő csakhamar kitűnt történelmi, irodalmi jártasságával, kedvelte a latin nyelvet is, s mohón olvasott tovább. Hasonlóan nagy könyvfaló és az irodalom „szerelmese” volt kollégista barátja, Rozner Géza, aki Bereményi Géza néven vált ismert íróvá, filmrendezővé, Cseh Tamás dalainak szövegírójává, s méltán Kossuth-díjas alkotóvá. Életre szóló barátságot kötöttek, együtt tanulták, olvasták a magyar és világirodalmat. Ugyanakkor a gimnáziumban is egy kiváló tanár, Csapó Gyula nyúlt a hóna alá, s erősítette benne tovább a nyelvtan, az irodalom és a latin szeretetét. Később is a két említett tanárt tekintette elindítójaként.
Mély hatást tett rá apja hite, elvhűsége, családjuk kisemmizése, hosszú időbe telt, míg a „lázongó” tinédzser felfogta a megváltoztathatatlant. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy szinte megszállottan tanulmányozta s tanulmányozza ma is a történelmet. A hamis iskolai tananyagok sokáig hitelesnek tűntek a számára, s csak az innen-onnan lassanként (főképp a rendszerváltás „küszöbétől” számolva) könyvekből, hiteles személyiségektől tanultak rajzolták ki számára a „szocialistának” mondott korszak hamisságát, hazugságait. Ahogy fogalmaz: a rendszerváltás után szinte teljesen újra kellett tanulnia a magyar történelmet.
A jelesre sikerült érettségit követően 1964-ben bevonultatták katonának, s a folyami flottillához került (érdekes adalék: a Horthy-korszakban édesapja a királyi tengerészetnél szolgált). Kiskatonaként is írogatott, elsősorban novellákat. Egyre inkább érlelődött benne a vágy: újságíró akar lenni. Írásai alapján 1970 elején bekerült a megyei laphoz, a Naplóhoz gyakornoknak, majd a budapesti újságíró iskolába járt, azt pedig egy igazán komoly „iskola” követte: az ELTE jogi kara, melyen jogászdoktor lett. A megyei lapnál pedig az évek múlásával előbb főmunkatársként, majd rovatvezetőként, közvetlenül a rendszerváltás után pedig főszerkesztő-helyettesként dolgozott.
Legendás korszaka volt a Naplónak az 1980-as évek időszaka, amikor sok tehetséges ember verődött ott össze (a többségük el is ment országos lapokhoz), közöttük a legjobb barátja Veszeli Lajos, a lap grafikusművésze volt. Vele is életre szóló barátságot kötött. Ők ketten, pártonkívüliek álltak a Naplónál a rendszerváltás „levezénylésének” az élére, de beletört a bicskájuk. Sőt, kirúgták őket. Borbás János fotós barátjuk pedig – a velük való szolidaritásból – felmondott a lapnál.
– Hát, ilyen volt a naplós „rendszerváltás” – legyintett az egészre ma már derűsen tekintő Benő. Hozzátette: volt idő, amikor egyedül ő volt jobboldali (Fidesz-szimpatizáns) újságíró Veszprémben.
– Lehetetlen idők voltak, noha tizenöt–húsz évvel voltunk már a „rendszerváltás” után – jegyezte meg.
De akkor már Józsa Benő is országos lapoknál, majd a Magyar Távirati Irodánál dolgozott. 1991-ig volt a Naplónál, ahol akkor már főszerkesztő-helyettes volt, mégis távozott, amikor megalakult az Új Hírek nevű regionális (ötmegyés) újság: ott is főszerkesztő-helyettes lett, majd főszerkesztő. Ennek megszűnése után hívták a Magyar Hírlaphoz, ám nem akart a fővárosban élni, mondván: ő vidéki ember. Veszprém gyönyörű hely, „a szíve csücske”, a települési ideálja, lokálpatrióta, itt van az otthona, családja.
A Magyar Hírlapnál Veszprém megyei, majd regionális (balatoni, három- megyés) tudósító lett, ezután pedig a Magyar Nemzetnél, s közben szerkesztette a várpalotai és a balatonfüredi városi lapokat is. 2001-ben lett a Magyar Távirati Iroda Veszprém megyei tudósítója.
Nagy élmény, „föllélegzés” volt számára az MTI-nél dolgozni. Foglalkozhatott a politikán kívül gazdasággal és kultúrával is. A 2001–2012 közötti időszakból nem nagyon tudna olyan politikust említeni, akinek ne tudósított volna egy-egy fórumáról, avagy ne beszélt volna vele. Különleges élményt jelentettek számára például a választási kampányidőszakok, amikor nemegyszer éjfélre ért haza Sümegről, Tapolcáról vagy Pápáról. Rengeteg az érdekes, szórakoztató sztorija, de végtelenül elszomorítóak is akadtak: megesett, hogy éjjel két órakor riasztották egy ajkai gyermekgyilkossághoz. Ez lelkileg nagyon megviselte, csakúgy, mint a szörnyű Cozma-gyilkosság (a hónapokig tartó tárgyalást végigülte), s riasztó és nagyon dolgos időszak volt a vörösiszap-katasztrófa is.
Mindezek ellenére tizenegy éven át hallatlanul hiányzott Józsa Benőnek a riportírás, hiszen elsősorban riporternek vallja magát, s ma úgy emlé- kezik, hogy 1989–91 között írta a legjobb riportokat, interjúkat. Áldott állapot volt – nosztalgiázik –, hiszen az MSZMP már nem telepedett rá a sajtóra, az új pártok pedig még csak kértek, sőt „udvaroltak” a lapoknak.
Hosszú és gazdag pályája elismerései közül talán a legelsőre a legbüszkébb, mert 1990-ben a Napló szerkesztősége által alapított Cserhát József-díjat elsőként ő nyerte el (titkos szavazással!); 1991-ben az ugyancsak frissen alapí- tott Napló-nívódíjjal, 1992-ben az Új Hírek nívódíjával, 1995-ben pedig Veszprém sajtódíjával ismerték el a munkáját. Büszke arra, hogy a szeretett városa vezetése 2012-ben neki adományozta a rangos kitüntetést, a Gizella-díjat. 2013-ban pedig megkapta az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége érdemrendjének nagykeresztjét, mivel többször foglalkozott írásaiban az 1956-os forradalommal; hőseivel, mártírjaival.
Benőnek három felnőtt, diplomás fia van. A mindennapjait pedig manapság is a soha el nem múló szenvedélye, az olvasás teszi ki.