Habóczki Máté: Veszprémi gyerek vagyok, ide járok haza, itt vagyok otthon

Milyen gyerekkori élményeid vannak a rádióval kapcsolatban?

Nem tartom magam öregnek, de gyerekkorom óta jelentős technikai fejlődésen mentünk keresztül, így érdekes ez a fajta múltba révedés. Amikor kisgyerek voltam még nem volt okostelefon, sőt mobiltelefonunk sem, nagyszüleimnél fekete-fehér képe volt a televíziókészüléknek, viszont a rádió

szinte mindig szólt a konyhában. Ha fontos hír érkezett, csendben kellett lenni, míg a felnőttek meghallgatták. Akkor engem még leginkább az eszközön található sokféle gomb érdekelt, állíthatta vissza a család, ha eltekergettem. Nekem a szobámban sem volt tévé, csupán rádió, így esténként azt kapcsoltam be, a testvéremmel pedig jó pár kazettát megtöltöttünk olyan dalokkal, amit a rádióból vettünk fel. Nem volt streaming, ahol minden rögtön elérhető, így cserélgettük a kazettákat, melyikre mi kerül, mi után mi jön. Megvolt a maga varázsa, lényegesen többet adott, mint egyetlen érintés ma a

kijelzőkön.

Ezek szerint már akkor is kirajzolódott az érdeklődésed a rádió világa iránt?

Olyan egyszerű kérdések foglalkoztattak gyerekként, hogy honnan tudja a műsorvezető, mennyit kell beszélni, hogy pont az ének kezdete előtt fejezze be, honnan szerez meg annyi zenét, vagy ha este-éjszaka hallgattam, akkor ő hogyhogy olyan későn dolgozik? Azóta megtudtam persze, hogy létezik intró, már nem a műsorvezető pakolgatja be a zenéket egymás után egy CD-n vagy kazettán, és előre felvenni is lehet.

Mi volt az első jelentősebb lépésed a rádiózás felé?

Épp autóztam Veszprémben és hallottam, hogy a helyi rádióba műsorvezetőt keresnek. Beküldtem az önéletrajzom, beszéltem Komával (Komaniczki Zoltán – a szerk.), aztán Gábor (Herendi Gábor – a szerk.) behívott egy interjúra, és megkezdtük a közös munkát.

Hogyan emlékszel vissza a Méz Rádiós időszakra? Mik voltak az első benyomások a szakmáról, úgy mondván már belülről nézve/tapasztalva?

Szerencsésnek tartom magam, mert kedves, közvetlen, segítőkész emberek közé csöppentem, családias hangulatba, sokat tanultam tőlük. Hamar feltűnt, hogy a műsorvezetőnek mennyi mindenre kell figyelnie, mennyi dolgot kell észben tartania, nem csak abból áll, hogy beül a mikrofon elé és beszél. Valódi csapatmunka zajlott, s mivel akkor még egy egyszerűbb programmal dolgoztunk, amiben nehézkes volt bármit is előre rögzíteni, így minden élőben szólt. Ez sok mindent meghatározott és meghatároz számomra a mai napig.

A veszprémi sávokon töltött időszak alatt egy fővárosi rádióban is feltűnt a hangod, valamint az egyik kereskedelmi csatornán a Jóban Rosszban című műsorban is évekig láthattak a nézők. 2021-ben csatlakoztál a Petőfi Rádióhoz, milyen érzésekkel töltött el a megkeresés?

Emlékszem, épp vezettem a főváros felé, valahol Székesfehérvár után jártam az autópályán. Akkor is a Petőfi szólt a kocsiban, mikor megcsörrent a telefon. Igencsak meglepődtem, aztán persze örültem nagyon. Megtisztelő és izgalmas kihívásnak ígérkezett. A telefonhívás után kicsit hangosabban szólt a rádió.

Az ott töltött évek után idén ért az a megtiszteltetés, hogy a reggeli sávban hallhatunk. A csúcsokat járod?

Mindig vannak csúcsok az ember előtt. Annak idején a veszprémi húszemeletes tetejére is sokszor lift helyett a lépcsőn mentem, igyekszem ezt az utat követni, fokról-fokra. De kétségtelen, hogy szép a kilátás. Egyébként tényleg, hiszen a stúdiónk egy hajón van a Dunán.
 

Az idei éved igazán emlékezetesre sikerült, ugyanis Montágh-díjas lettél. Ez egy erős visszaigazolás, hogy jó úton jársz?

Az embernek mindig jól esik az elismerés, de a díjaktól nem lesz se több, se kevesebb. Mindez egy

állomás a megkezdett úton, amit úgy kell folytatni, hogy a jövőben is méltó maradj rá. Dr. Aczél Petra (A Montágh Testület elnöke – a szerk.) fogalmazta meg az átadó ünnepségen, hogy mindez nemcsak jogosultságokkal, felelősséggel is jár. Az anyanyelvünk ápolásával tartozunk a közösségünknek és a minket követő generációknak is.

Korábbi interjúidban büszkén vallottad veszpréminek magadat. Mennyire szoros a kötelék?

Itt születtem, itt nőttem fel, itt él a családom jó része, itt tanultam meg biciklizni, itt rúgtam először

focilabdát, itt voltam először kézilabda meccsen, ide köt az egyetem, innen erednek a valódi barátságok, itt léptem először színpadra, itt szólaltam meg először rádióban, itt ismertem meg a feleségemet és még reggelig sorolhatnám. Semmivel sem összehasonlítható érzés az, amikor itthon vagy a Balaton-felvidéken sétálok. Függetlenül attól, hogy mostanában több időt töltök a fővárosban, veszprémi-balatoni gyerek vagyok, ide járok haza, itt vagyok otthon.