Korizni jó – a veszprémi jégcsarnok áldásait élveztük

Valamikor a '80-as évek első felében Miskolcon kezdtem korizni. Nem műjégen tanultam, hanem tavon, a városhoz közeli Mályiban. A telek akkor még kemények voltak, és gyorsan befagytak az állóvizek. Arra is emlékszem, hogy mindig volt egy jó értelemben őrült apuka, aki a lakótelep gyerekseregének legnagyobb örömére a panelrengeteg kellős közepén épített kis hokipályát. Te jó ég, mi volt ott! 

Ha most látná egy-egy anyuka, a helyszínen szívbajt kapna. A szülők forralt boroztak, a gyerekek élvezték a telet. De nem ám ketten-hárman. Ugyan. Volt, hogy többtucatnyian űztük a fekete korongot. Mégis túléltük, ráadásul boldogok voltunk. Évekkel később ott, keleten is lett fedett csarnok – ma már kettő van –, meg minden földi jó, ám mégis a régi telek jutottak eszembe szombaton a veszprémi csarnokban.

Korizni utánozhatatlan érzés

Ahol szuperaranyosak voltak a pénztáros hölgyek, tiszta a tér, tuti a jég, jó a hangulat. A korim volt életlen a délutáni sikláshoz, mint az néhány körrel később kiderült, mentem is a élezés felirathoz sebtiben, mert nem volt komfortos az érzés. Majd az lett egy hozzáértőnek hála. 

Vissza is jött a korizással a kellemes és utánozhatatlan érzés. A siklás öröme, ahogy az óramutató járásával ellentétesen mész körbe-körbe. Pont annyian voltak, hogy élvezhetően lehetett sportolni, szabadidőt eltölteni. Mert korizni jó. Nagyon jó.