2024.12.24. 13:00
A turul röpte
Összehúzta a szemét. Hosszú, több emberöltőnyi élete alatt keletkezett apró ráncai éles keretbe foglalták a szürke szempárt. A látóhatárt kémlelte. A pusztát, ami népének adott otthont. A pusztát, aminek titkait olyan jól ismerte. Amit népe félt és imádott egyszerre, attól függően, hogyan bánt éppen gyermekeivel. A pusztát, ami az életet adta és ahol a halál után a testük megpihent. Gondolatai között megjelent a turul.

Fotó: Pixabay
Sötét volt most a puszta, fagyos, roppanós csendbe burkolózott. Itt már nem érezte népe tábortüzeinek melegét. A jeges szél belekapott a Táltos hosszú, farkasbőr kabátjába. Elmosolyodott: „hát itt vagy”, állapította meg, mint amikor egy jó barát érkezik. A Táltos kitárta karjait és halkan kántálni kezdett. Érezte, ahogy a turul készülődik a távolban.

Fotó: Medve Zoltán
Egyszerre szárnysuhogás hallatszott. A Táltos háta mögül, valahonnan a nagy tüzek mellől nekirugaszkodva, széttárt szárnyakkal egy kerecsensólyom emelkedett a levegőbe. Lassan, méltóságteljesen vette birtokba az égboltot. A Táltos fejében halkan visszhangzott a ragadozó madár szárnyainak csapkodása. Karjait magasabbra emelte, kántálása felerősödött. A szárnyak suhogását mind jobban a szíve dobbanása vette át, míg végül a kettő összefonódott egymással, és egy erőteljes hangot adva zengett a puszta felett.
A turul röpte
Abban a pillanatban a nap kibukkant a puszta sötét pereme alól. Mint amikor az élet ideje megérik és kibújik a világba. A turul irányt váltott és a nap felé közelített. A Táltos hangja immár messze betöltötte a pusztát és a környező hegyekről verődött vissza. A turul akkor ért a látóhatárhoz. Alulról közelítette meg a vörös korongot, majd a Táltos éles kiáltására a hátára vette azt. A hatalmas sólyom egy szemhunyásnyi időre megrándult, ahogy a nap a szárnyai közé került és kissé lejjebb siklott. Közelebb a pusztához. Majd még közelebb. Egyik szárnya súrolta már a puszta fagyos, rögös földjét.
A Táltos ősöreg, mégis időtlen arcát az ég felé emelte, szürke írisze eltűnt, szeme fehéren világított. Égre emelt karjaiból ezüstös csillogás, halványlila derengés sejlett fel. A hangja megváltozott, összeolvadt a hegyek mélyével, amit a jeges szél fénylő kardként állított a pusztába.
A turul eközben egyre a föld közelében siklott. Küzdött, de ereje fogyatkozott. A Táltos ekkor összecsapta két tenyerét. A mennydörgő hangot halványlila energiahullám követte, ami a gondolatnál is sebesebben söpört végig a tájon. A turul megrázkódott és kissé feljebb emelkedett. Majd még feljebb. Egyre magasabbra. Hátán a nap vörösen izzott. A sólyom egyre távolodott a pusztától, míg végül az égbolton ott ragyogott teljes pompájában, arany fényében a nap.

Fotó: Medve Zoltán
A puszta felébredt. A sötét (kara) világosságba fordult át (csuny).
„Ahogy fent, úgy lent” – ismételte el magában a Táltos az őseitől örökölt mágikus mondatot.
A kerecsensólyom éles, vijjogó hangot adva körözött a feje fölött, miközben ő megfordult, hogy népe felé induljon. „ A mai nap a tiéd” – hunyorított a büszke madárra a Táltos.
A turul pedig diadalmasan röpült az új, az eljövendő felé.