Eltűnt idők nyomában

Február 2.

Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására őrizzen meg téged Isten a torokbajtól és minden más betegségtől. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen. Két gyertya keresztbe. És persze Babits verse.

Már megint február másodika van és már megint reggel hat óra. A mormota napja Amerikában. Meghallgatom az I Got You című slágert, megnézem azt a jelenetet, amelyben Bill Murray telvíziós riporterként bejelentkezik a mormotától, és együtt mondom vele a szöveget. Legalább ötvenszer láttam az Idétlen időkig című filmet (ne zavarjon meg senkit a béna magyar cím, a világ egyik legszebb mozijáról beszélünk), így könnyű. Megint elrepült egy év, pillangószárnyakon. Közben jön a hír, hogy David Lynch után nem sokkal meghalt Marianne Faithfull is. Énekesnő, színésznő, aki olyan bandákkal lógott a hatvanas-hetvenes években, mint a Rolling Stones vagy a Who. Mick Jaggerrel élt is együtt egy darabig, Alain Delonnal meg játszott egy motorosokról szóló filmben. Ebből a korszakból származik egy híres fotó, amelyen Delon és Jagger között ül, előbbi érezhetően ráhajt, utóbbi pedig pont úgy néz ki, mint egy durcás kisgyerek, akitől az imént vették el a játékát. Ez így ment, ha Delon csajozni kezdett. Aztán a bájos szösziből komoly nő lett, majd nagyasszony, csodás lemezekkel és koncertekkel. És ha teszem azt Karády Katalinnak búgó hangja volt (az volt neki), akkor Marianne Faithfullnak valami egészen mélyről jövő, vulkanikus és érzéki. Iggy Pop azt írta halálának hírére, hogy egy drágakövet veszítettünk el. Így történt.

Február 3.

Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze. Ezt nem én mondom, írom, hanem Bohumil Hrabal mondta, írta, de egyetértek. Életbölcsességnek tűnik. Ha egy írót nevezhetnék meg csupán a kedvencek közül, szóval, hogy ki is állt és áll a szívemhez legközelebb, az Hrabal lenne. Ezen a napon halt meg 1997-ben, és most megint kénytelen vagyok azzal jönni, hogy te magas ég, ennek már huszonnyolc éve, és mikor múlt el ez a huszonnyolc év, és hogy úgy emlékszem arra, hogy pontosan hol voltam és mit csináltam, amikor elért a hír, a haláláé, mintha tegnap történt volna. Bevésődött. Mint ahogy számtalan mondata és jelenete, és jó néhány közülük beépült a mindennapi beszédünkbe is. Nálunk a családban nem szokás unatkozni, de valamelyikünk úgy tesz, már meg is kapja lendületből. Unatkozik? Vásároljon mosómedvét! Meg ilyenek. És Hrabal úr miatt szoktam oda egy időben a Tigrisbe, holott az Ökör a kedvenc kocsmám. 

Egyszer, évekkel később alkalmam nyílt hosszan beszélgetni a csodálatos színésznővel, Magda Vasaryovával, a Sörgyári capriccio (Rövidítések) főszereplőjével, kinél szebben ember még nem ivott sört és nem is fog, és megkérdeztem tőle, hogy milyen ember volt Hrabal, mert az a kép alakult ki róla, hogy mogorva és visszahúzódó, mire azt válaszolta, hogy angyali. És persze úgy ment el, hogy kiröpült egy ablakon, miközben a galambokat etette. Ha már macskák nem voltak abban az épületben. Esterházy Péter írta róla: ritka az, amikor egy külföldi, ebben az értelemben idegen írót az olvasó avval a szeretettel vagy elfogultsággal vesz körül, ahogy csak a hazaiakat szokta. Hrabal ilyen, kissé elmagyarosodott író, kicsit magyar írónak tekintjük.

Nos, magam is ezzel a szeretettel és elfogultsággal gondolok rá, miközben éppen az Én és a macskáim című kötetét olvasom. Rövidebb írások. Füstös, áldott kocsmazajba burkolózó prágai helyek helyett a színhely Kersko, a második otthon, az erdő, a főszereplők pedig a macskák. És hát az van ezekkel a nagy cseh írókkal még, hogy képesek meglett férfiakat is gyanús szipogásba és krákogásba taszajtani. Kundera úr például a kutyákkal A lét elviselhetetlen könnyűségében, Hrabal úr meg a macskáival. Az Én és a macskáim megható és megrázó, lassan olvasom, hogy tovább tartson.

Február 4.

A holt írók társaságát kiegészítendő, 2012-ben ezen a napon hunyt el Csurka István. Drámaíró, publicista, politikus és vátesz. Vele kapcsolatban szokás hörögni vagy lapítani, de ettől még megkerülhetetlen. Súlyos figura, akár egyik példaképe, Szabó Dezső. Darabjait a színházak mostanság nem nagyon játsszák, de az életmű túléli ezt is.