Mindenki el akar tűnni egy kicsit – De miért nem merünk szólni róla?

Pedig ma már szinte mindenki vágyik arra, hogy kiszálljon – ha csak egy pillanatra is – abból az örvényből, amit az állandó jelenlét, az elérhetőség kényszere és a megfelelési spirál okoz. A kérdés csak az, hogy miért nem merjük vállalni ezt az érzést. A mai világban a digitális detox segíthet a közösségi médiától való távolságtartásban, de a rossz érzés, hogy lemaradunk valamiről, mindig az emberben él.

Digitális detox, a láthatatlanság vágya: természetes reakció egy túlterhelt világra

A digitális korban úgy nőtt az elvárás az elérhetőségre, mint a levegő szennyezettsége a nagyvárosokban – fokozatosan, szinte észrevétlenül, de egyre mérgezőbben. Ott vagyunk az üzenetküldőkben, a közösségi oldalakon, a munkáscsoportokban, a családi chatben, a hírfolyamokban. Akkor is jelen vagyunk, ha épp csak nézünk ki a fejünkből.

Egy ponton túl azonban ez a jelenlét nemhogy nem tölt, hanem felemészt. Az „eltűnnék egy hétre, és senki ne keressen” gondolat már nem extrém – inkább egyfajta menekülési kísérlet a belső kiégés elől. Ilyenkor az ember nem feltétlenül depressziós vagy beteg, csak túl van terhelve. És a túlterheltség nem mindig látványos.

A mentális egészséggel foglalkozó szakértők szerint az ilyen igény – a visszavonulás, a csend, az „offline lét” – nemcsak normális, hanem szükséges is. A gond ott kezdődik, ha ezt az igényt elfojtjuk, mert félünk, hogy mások gyengének látnak. Így lesz a természetesből tabu.

Miért nem beszélünk róla?

Bár sokan érzik ugyanazt, mégis kevesen merik kimondani. A válasz talán abban rejlik, hogy társadalmilag kondicionáltuk magunkat arra, hogy a túlélés a versenyről, a teljesítésről, a „mindenre van időm” illúziójáról szól. Aki elfárad, az gyenge. Aki kiszáll, az veszít. Aki szünetet tart, az megbízhatatlan.

A közösségi média is súlyosbítja a helyzetet: ott nem szokás posztolni arról, hogy valaki három napja senkinek nem írt vissza, mert túl fáradt volt hozzá. Inkább képeket látunk kávékról, edzésekről, naplementékről – miközben a háttérben emberek sorra égnek ki, csendben, láthatatlanul.

A „ghostolás” jelensége, vagyis amikor valaki váratlanul eltűnik az online térből, sokszor épp ebből fakad. Csak közben elfelejtjük, hogy aki ghostol, az nem feltétlenül gonosz – lehet, hogy épp ő is kimerült. Csak nem tanulta meg, hogyan lehet szólni: „Szükségem van egy kis időre. Nem vagyok rosszul, csak most nem tudok jelen lenni.”

A csend nem bűn – de tanulni kell vele bánni

A visszavonulás vágya önmagában nem probléma – az elfojtása viszont azzá válhat. A mentális egészséggel foglalkozó szakirodalmak szerint a burnout, a szorongás és a depresszió gyakran abból ered, hogy az egyén hosszú ideig figyelmen kívül hagyja a saját határait. Egy idő után pedig már nem elég a „kis eltűnés”: a test és a lélek radikálisabb módon kér szünetet.

Sokan azért nem mernek szólni erről az igényről, mert félnek a következményektől – hogy a főnökük megbízhatatlannak tartja majd, hogy a barátaik megharagszanak, hogy a partnerük azt hiszi, elhidegültek. Holott egy egészséges kapcsolatban (munkahelyi vagy magánéleti szinten is) bele kell férnie annak, hogy néha azt mondjuk: „most nem vagyok jól, de visszajövök”.

A mentálhigiénés szakemberek éppen ezért arra bátorítanak mindenkit, hogy tanuljunk meg határokat húzni. Egy jól időzített „most pár napig offline leszek” nemcsak hogy elfogadható, de megelőzheti a komolyabb összeomlásokat is. És ha ezt nyíltan kommunikáljuk, talán mások is meg merik tenni.

Nem a világ ellen, csak magunkért

A csend néha nem elutasítás, hanem gyógyulás. Az eltűnés nem menekülés, hanem öngondoskodás. Aki képes néha szünetet tartani, az nem gyenge, hanem bátor. Mert a világ nem áll meg, ha te pihensz. De az életed megtörhet, ha sosem engeded meg magadnak.

• Nem kell mindig válaszolni.
• Nem kell mindig teljesíteni. 
• Nem kell mindig ott lenni. 
  Néha az a legnagyobb szeretet önmagunk felé, ha csendben maradunk. És nem baj, ha ezt nem mindenki érti. Elég, ha te tudod: jogod van eltűnni egy kicsit.