Mi van, ha nem akarok sikeres karriert? – A sikerkultusz nyomása alatt élni maga a pokol

Sikeresnek lenni. Ez az a cél, amit társadalmilag elfogadott normák szerint mindannyiunknak el kellene érni. Karriert építeni, előrelépni, folyamatosan többet, jobbat, gyorsabban produkálni. A közösségi média tele van „motiváló” tartalmakkal: reggeli rutinokkal, amik „csak” 4:30-as felkelést igényelnek, meg napi öt különböző „productivity hacket”. Aki nem teljesít, az lemarad – hirdeti minden második poszt. De mi van akkor, ha valaki nem akarja ezt az egészet?

Ma, amikor a siker definícióját gyakran a munkában elért eredmények, a fizetési sávok vagy az önéletrajzban jól mutató titulusok határozzák meg, egyre többen érzik úgy: az elvárások nyomása alatt élni valóságos lelki terror. Mintha az értékességünk mércéje kizárólag a karrierünk lenne. Az iskolától kezdve ebbe nőttünk bele: kitűnő jegyek, versenyeredmények, felvételi pontszámok, majd jön az önéletrajz, a szakmai elismerések, a networking, az önfejlesztő tréningek – mintha emberként csak ezek számítanának.

A siker elérésének üldözése összeroppant

Pedig a siker nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Vannak, akiknek a boldogságot nem az előléptetés, a saját vállalkozás, a luxusnyaralás vagy az öt számjegyű fizetés hozza el. Hanem egy nyugodt délután a kertben, egy közös vacsora a családdal, egy szeretett hobbi vagy épp az, ha nap végén nem kell kimerülten belezuhanni az ágyba.

Mégis, aki nem akar „sikeres lenni”, azt gyakran lusta, céltalan, vagy éretlen jelzőkkel illetik. Aki kiszállna, az kilóg. Aki nem akar többet, csak eleget, az már nem elég. Ez a sikerközpontú világ kíméletlen. A kiégés, az állandó önértékelési válság, a szorongás és a mentális betegségek tömeges elterjedése pontosan ennek a kultúrának a tünetei.

A „sikerkultusz” nem új jelenség, de az utóbbi évtizedekben szinte vallásos szintre emeltük. Minden motivációs előadás, self-help könyv és Facebook-poszt arról szól, hogy „légy a legjobb verziód”, „csináld, amíg ők alszanak”, „aki korán kel, céget nyit”. Ez pedig nemcsak inspirálni próbál – hanem nyomást gyakorol. Aki nem érez késztetést a folyamatos fejlődésre, az mintha „kevesebb” lenne. És ez a gondolkodásmód veszélyes.

Sokan érzik úgy, hogy bűntudatuk van, ha nem dolgoznak állandóan. Ha leülnek pihenni, azonnal furdalja őket a lelkiismeret, hogy „ezt az időt is produktívan kellett volna tölteni”. Mintha nem lenne jogunk csak úgy „lenni”. A kapitalista gondolkodásban az ember értéke egyenlő a munkája értékével. Ez azonban nemcsak embertelen, de fenntarthatatlan is.

Mert mi van, ha valakinek nem a karrier az identitása? Mi van, ha valaki nem a munkahelyi előléptetésben, hanem a családjában, a kertjében vagy az utazásokban találja meg önmagát? A „slow living” és a kiégés elleni mozgalmak terjedése épp erre a jelenségre reagál: elegük van azoknak, akik nem akarnak 0–24-ben dolgozni és közben még mosolyogni is a teljesítménynyomás alatt. Egyre több fiatal mondja ki: nem akarok nagy karriert. Nem akarok karriert egyáltalán. Csak boldog akarok lenni.

Ez a vágy azonban ma még gyakran stigmatizált. „Lusta”, „motiválatlan”, „céltalan” – ezekkel a bélyegekkel találja magát szemben az, aki nem a teljesítménykényszer útját járja. Pedig lehet tudatos döntés is: nemet mondani arra, amit mások sikernek neveznek, és igent arra, amit te annak érzel.

És közben ott a másik oldala is ennek az érmének: a csendes forradalom. Azoké, akik mernek nemet mondani a végtelen pörgésre. Akik a kevesebb munkát, a lassabb életet, a tudatosabb jelenlétet választják. Akik felismerik, hogy a boldogság nem mérhető státuszszimbólumokban. A világ egyre több részén terjed a „downshifting”, a „quiet quitting”, a „slow life” mozgalma. Emberek, akik nem a kudarcot, hanem az önazonosságot választják.

• A kérdés tehát nem az, hogy „miért nem akarsz karriert”, hanem inkább az: miért lenne kötelező? A válasz pedig egyre többekben fogalmazódik meg: a boldogság nem ranglétra, és az élet értéke nem mérhető prezentációkban vagy fizetési papírokban.
• A legnehezebb talán az, hogy megtaláljuk: számunkra mit jelent a siker. Mert lehet, hogy éppen az a legnagyobb bátorság, ha valaki ki meri mondani: nekem nem ez kell. Nekem nem a több pénz, nem a magasabb pozíció, nem a rivaldafény a cél. Hanem egy élet, amit nem muszáj kiposztolni ahhoz, hogy értékesnek érezzem.

És ez is rendben van.