Az ökotudatossághoz is sok pénz kell

A klímaváltozás korában a fenntarthatóság nem pusztán erkölcsi vagy környezeti kérdés – társadalmi kérdés is. A zöld életmód, a környezettudatos döntések, sőt, már maga az ökotudatosság is egyre inkább státuszhoz kötött. Bár a közbeszéd gyakran egyetemes felelősségként hivatkozik a bolygó védelmére, a mindennapi realitások arra figyelmeztetnek: nem mindenki indul ugyanonnan, és nem mindenkinek ugyanannyira elérhető a "fenntartható" életmód.

A zöld életmód ára

A környezetbarát termékek – legyen szó bioélelmiszerről, újrahasznosított anyagokból készült ruházatról vagy elektromos járművekről – gyakran magasabb árcédulával járnak. Ez nem véletlen: a fenntartható gyártás, etikus munkaerő-kezelés és helyi előállítás sokszor költségesebb. Így ezek a termékek nem elsősorban a társadalom alsóbb rétegeihez jutnak el, hanem azokhoz, akik anyagilag megengedhetik maguknak – vagyis a középosztályhoz, felső-középosztályhoz.
Ez a „green premium”, azaz a zöld felár paradox helyzetet eredményez: épp azok számára nehezen elérhetők a környezetkímélő opciók, akik a leginkább ki vannak téve a klímaváltozás hatásainak – például a rosszul szigetelt otthonokban élők, a légszennyezésnek jobban kitett városi szegénynegyedek lakói, vagy azok, akik nem engedhetik meg maguknak a menekülést a nyári hőhullámok elől.

Ki teheti meg, hogy „zöld” legyen?

A környezettudatos viselkedéshez nemcsak pénzre, hanem időre, információra és döntési szabadságra is szükség van. Egy több műszakban dolgozó, közlekedési csapdában élő munkás kevésbé tudja megoldani a heti piacozást, a zero waste háztartás működtetését vagy az alacsony karbonlábnyomú étrend kialakítását. A fenntarthatóság gyakorlása tehát nem csak anyagi, hanem kulturális tőkéhez is kötődik: információhoz jutni, alternatívákat mérlegelni, új szokásokat kialakítani – ezek is társadalmi különbségeket tükröznek.

A környezeti igazságtalanság láthatatlan rendszerei

A „zöld” diskurzus gyakran individualizált – mintha minden egyes ember egyformán felelős lenne a bolygó állapotáért. Ez a nézőpont azonban elrejti a strukturális egyenlőtlenségeket. A globális szén-dioxid-kibocsátás jelentős részéért a leggazdagabb 10% felelős, míg a legszegényebb rétegek alig járulnak hozzá, mégis ők szenvedik el leginkább a következményeket. Ez nemcsak nemzetközi szinten, de helyi – akár városi vagy kerületi – szinten is igaz.
Ráadásul a fenntarthatóság körüli közbeszéd gyakran normatív és kirekesztő: a „jó fogyasztó” modellje nem számol a valós életkörülményekkel. Ez a morális nyomás sokakat kizár a zöld mozgalomból, vagy épp bűntudatot kelt bennük, miközben a rendszer szintű változások helyett az egyéni hibáztatásra fókuszál.

Hogyan lehetne igazságosabb a fenntarthatóság? 

A környezetbarát életmód inkluzívabbá tétele több szinten is elképzelhető:
•    Közpolitikai szinten: támogatott lakásfelújítási programok, energiaszegénység elleni intézkedések, közösségi közlekedés fejlesztése, élelmiszer-önrendelkezés (pl. városi kertek, szociális mezőgazdaság).
•    Gazdasági oldalról: a „zöld” termékek szubvencionálása, megfizethető alternatívák fejlesztése, a fenntarthatóság „luxuscímkéjének” lebontása.
•    Társadalmi és kulturális szinten: a zöld narratívák pluralizálása, a különböző társadalmi csoportok bevonása a döntéshozatalba, a zöld példaképek sokszínűségének erősítése.