Zümmögés, lila szín és egy pillanat, amit nem tudok elfelejteni

Nem szeretem a levendula illatát. Túl sok, túl erős, túl minden. Olyan, mint egy nagynéni ölelése, aki túl közel hajol, és túl erősen parfümöz. Szóval amikor a levendulamező közepén találtam magam, már előre fintorogtam belül – csak kívül próbáltam úgy tenni, mintha élvezném.

Levendula, dongó és poszméh: rajtam kívül csak a nyugalom volt jelen

Aztán megálltam. Körülöttem csak a lilák – sápadtak, mélyek, kuszák, rendezettek. Egy szitakötő olyan magabiztosan lebegett az orrom előtt, mintha ő is tudta volna, hogy én itt csak vendég vagyok, ő pedig a főnök.

A nap nem volt kegyes, égetett, mint egy forró tepsi, amit konyharuhával próbálsz felkapni, de mégis megéget. A mező közepén viszont nem volt harag. Csak zümmögés. Dongók, poszméhek, valami darázs, amiről nem mertem eldönteni, hogy barátságos-e, és egy lepke, aki rám szállt, aztán gyorsan meggondolta magát.

És ott, abban a pillanatban – a túl erős illat közepén, amit mindig is utáltam – valami elkapott. Nem eufória. Nem katarzis. Csak egy fél másodperc, amikor nem akartam máshol lenni. Aztán persze jött egy szúnyog, és minden visszazökkent a helyére.

De az a fél másodperc ott maradt. Mint egy kis levendulaszál a zsebedben, amit nem akartál eltenni, de valahogy mégis ott van.