Mini Rigával a Grossglockneren

A diszeli veterán motoros élete már elképzelhetetlen a vasmatuzsálemek nélkül, de idén érdekes kompromisszumot kötött. Hét éve már járt a Grossglockneren egy nagyobb motorral, a pazar környezetről mesélt a feleségének, majd úgy döntöttek, hogy a nyaralást az Alpok hegyei között töltik. Mikor azonban felesége megtudta, hogy az vagy ötszáz kilométernyire van és ott elég hűvös a levegő, meglepődött. Mohos Csaba törte a fejét, hiszen ő mindenhova motorral megy, az a hely pedig amúgy is motoros paradicsom, nem szeretett volna kocsival utazni. Dúlt-fúlt magában, hogy mi lesz vele a Grossglockneren, ha nem élvezheti két keréken a szerpentinek nyújtotta élményeket.

Lement a garázsba, megnézte csodás gépparkját és azon agyalt, hogy miként vihetne magával egy motort az autóban. Ekkor mosolygott rá a sarokból a Mini Riga. Az méretéből adódóan befér a kocsi csomagtartójába a poggyászok közé. Betolta a műhely közepére a kicsikét, hogy átgondolja, vajon tényleg jó ötlet-e azzal utazni. Egy héttel korábban robogott vele vagy tíz kilométert hibátlanul, ez döntő ténynek bizonyult. Az üzemanyagtartály folyatott ugyan és horpadt volt, kellett volna egy kicsit hegeszteni, horpadást kalapálni. De kevés idő volt hátra, így inkább elfogadott egy kölcsöntartályt barátjától, Krejczinger Tibitől. Tett egy rendszámot a Rigára, mivel Ausztriában ez kötelező, de másra nem volt idő.

Ausztriában a szállásuk a hegy a lábánál volt, közel a gleccserekhez. Csaba kivette a motort a csomagtartóból, elment vele benzint venni, a legjobb, legnagyobb oktánszámút, aztán bekeverte 33-asra. Másnap jó idő volt, úgy gondolta, minek tovább késlekedni, irány a csúcs. Ha megáll a Mini Riga, legfeljebb visszagurul vele a szerpentineken. A sebességekkel nem kellett nagyon játszania, egyes nyélgázon hasított felfelé. A pénztárnál jegyet kellett váltania az útvonal használatához, a jegyszedő azonnal meg akarta venni a motorját. Csaba mondta, hogy ha a kicsike megteszi az utat oda-vissza, akkor semmi pénzért nem adja. Egyre haladt felfelé, de csak a hegyi kerékpárosokat tudta megelőzni, akik a kipufogófüstnek nem igazán örültek. A mellette elhaladó járművekből sokan vidáman integettek és drukkoltak, hogy felérjen. Sorra vette a kanyarokat, az egyik pihenőnél olasz oldalkocsis veterán kollégákkal futott össze, nem győzték fényképezni a Rigát, mert még ilyet nem láttak.

Kis pihenő után már ott volt előtte a csúcs, látszott a havas hegytető, a meseszép gleccser. Elfogyott az utolsó kanyar is, megérkezett a Grossglockner látványparkolójába. Leszállt a motorról, és nagy meglepetésére a nevén szólította valaki. Négy tapolcai motorossal találkozott ott és akkor motorral. Amikor látták, hogy Csaba mivel érkezett, nem akartak hinni a szemüknek, kattogtak a fényképezőgépek. Lefele menet jobbára csak arra kellett figyelnie, nehogy túlgyorsuljon a motor és közben a fék se füstöljön el. Szép lassan legurult a szállásra, ezzel számára már sikeres is volt a nyaralás. De nem ült nyugodtan a fenekén, két nap múlva már nekivágott a Bikers Point meghódításának.

Az ismert motoros túrahelyre menet a Riga falta az aszfaltot, az út meredekebb és hosszabb is volt, mint az előző. A hegyről visszanézve a szerpentin felett Csaba még látta azt a füstcsíkot, amit maga után húzott. A Bikers Pointnál kicsit gondolkozott azon, hogy az előtte álló csúcsot meg tudja-e még mászni. Nagyon meredeknek tűnt. Amikor viszont meglátott egy biciklist lefelé jönni, eldöntötte, hogy belevág, neki is sikerülhet. Lendületből nekiindult és egyre feljebb haladt, majd ahogy közeledett a kilátóhoz, látta, hogy kisebb szurkolótábor gyűlt össze. Biztatták, tapsoltak. Csaba ezt a csúcsot is elérte, ezzel öregbítve a Rozsdamarók Veteránjármű Egyesület hírnevét. Lefele menet osztrák Vespásokkal futott össze, ők is dicsérték a teljesítményét. Arrafelé senki sem látott még ilyen típusú motort, és valószínűleg mostanában nem is lát.

Igaz, Csabának sem jutott volna eszébe korábban, hogy Rigával menjen az Alpokba, de így összekötötte a nyaralást a hobbival.