Tungli M. Klára: Meztelen érzésfutamok közt

Rossz előérzeteink utólag valahogy mindig igazolódnak. Sajnos. Álarcosak, mint az utcán járó legtöbb ember, aki hazatérve elengedi magát, a kabátjával együtt a fogasra akasztja kinti arcát is, és többé-kevésbé önmaga lesz. Az előérzet leginkább meztelen érzésfutam, de van benne valami nyugtalanító elem, ha elhúzódik, egyenesen idegesítő. Néha ilyesmi keveredik a halogatott gondolatba, amelyik sehogy sem akar tervvé, s különösen nem cselekedetté lenni. Van a várakozó időnek bennünk, a halogatóban egy átlendítő erejű, már-már drasztikus pillanata, melyben rádöbbenünk, hol válik a szinte puszta érzet drámai előérzetté.

A bezártság januári heteiben többször felbukkant Lara emlékezetében legkedvesebb apai nagynénje, Margit, akire nemcsak külsőleg, hanem természetét illetően is jobban hasonlított, mint az édesanyjára. A gyermektelen asszonnyal különösen egyetemistakorában vált szorossá rokoni kapcsolatuk. Első kiskosztümjét a belvárosi szabómester férj készítette, s a tanítónő tantinak még egy tanóráján is hospitálhatott a Szinyei Mersében, ahol a kicsinyeket tanította. Megható volt látni szeretettel végzett munkája közben.  Valamelyik tanév végén könnyezve-mosolyogva mesélte, hogy meghatódott, amikor az akkor tizenkét évfolyamos iskola ballagói az érettségi előtt hatalmas virágcsokorral búcsúztak el tőle, aki megtanította nekik a betűvetést.

Telt, múlt az idő, akár a mesében. Zánkán, Lara szüleinél Margit különösen jól érezte magát, nyaranta találkoztak ott, élvezték a Balatont, sőt unokahúgához is ellátogatott egyszer Kaposvárra, és levelei is csak később, férje elvesztése után kezdtek ritkulni. Kedélyét veszített emberként beteg lett, s amikor egy szigorú január elragadta, Lara igen elárvultnak érezte magát. Abban biztos volt, hogy valamelyik fiók rejtegeti nénje utolsó levelét, amit most zaklatottan kutatott, ám megzavarta egy telefonhívás, majd egyéb teendői elterelték róla a figyelmét. Nyugtalanul folytatódott a délután, a szikrázó napsütés ellenére alig merészkedett ember a jégtől csillogó járdákra. Csupa életveszély, állapította meg magában a mozgásra napok óta hiába vágyó Lara. A hétvégi lapokban ezúttal csak a hibák jöttek vele szembe, elkezdte rendezgetni kincses dobozait.  Csak egy másik nő értheti, milyen nyugtató hatású lehet az ilyen, legtöbbször semmi foglalatosság.

A mögötte sorakozó évtizedek alatt összegyűlt ékszerek közt bizony volt egypár fénye vesztett darab, de azokat is élményt jelentett olykor kézbe venni, ide vagy oda rakosgatni, vendég kislányokat ékesíteni a csecsebecsékkel, az értékesebbjében pedig a benne, az érett nőben még élő szépség iránti vágy okán gyönyörködött, és persze emlékmozzanatokat idézett fel s dédelgetett velük. Csak egy másik nő értheti, milyen nyugtató hatású lehet az ilyen, legtöbbször semmi foglalatosság.

Különös, amint most kezébe vette a Margittól örökölt aranyláncot a titokzatos – főnix madár rajzolatú -- keleti medállal, sűrűnek élte meg a percet, a szobát maga körül félelmetesen mélynek és magasnak, s noha már régebben többször

megtapasztalta az ékszer életerősítő mágikus erejét, ezúttal másféle érzés kerítette hatalmába: valósággal beleszédült a körötte keringő ismeretlen erőbe, és néhány lépés után a nagyobbik fotelbe kellett ülnie, hogy mellkasát  és fejét biztonságos nyugalom járja át. Vérnyomászűr?- tűnődött egy kis idő múlva. De hiszen az övé stabilan alacsony! S kissé keserű mosollyal toldotta meg: úgy látszik, bármi jöhet.

Ami jött, lesújtotta és megrendítette: az esti Híradóból értesült róla, tizenhat fiatal veszítette életét Olaszországban, egy Verona közeli buszbalesetben.

A sítúráról hazafelé utazó fiatalok a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium tanulói voltak.