Tungli M. Klára: Miért csak órák múlva?

Jó fáradtra úszta magát, a vitorlásra kapaszkodva mégis testi-lelki frissesség szállta meg. Lelki? Mindig felröhögött magában, ha valaki a lelki motívumairól szövegelt. Viselkedni persze tudott, néha még bólogatott is, ilyenek vagyunk mi, emberek. Legtöbbször azonban nem vette a fáradságot a látszólagos illendőséghez, inkább töltött magának egy wiskhyt, -- így még kibírja ezekkel valameddig.

Nem volt barátja, amióta az egyetlen gyerekkori tisztázatlan körülmények között meghalt tizenévesen egy ausztriai hegyi túrán. Együtt indultak fölfelé, ezért őt is faggatták a körülményekről, s magát is meglepte, milyen hitelesnek tűnt a vallomása. Egyedülléte persze az emberekről alkotott lesújtó véleményéből, anyagi biztonságából és a vele járó életstílusból is adódott. Jó svádájú férfi lévén nem kellett görcsölnie, ha egy kis kalandra vágyott. Kitűnően alakítok – dicsérte magát egy-egy adódó helyzetben, pedig nem is élvezte igazán a hódításait, inkább csak elfogadta őket a számára rendesen kijáró aznapi ajándékként. Tényleg könnyen bejöttek neki a jobbnál jobb nők, pedig általában csak unaloműzésből környékezte meg őket. Saját nemét sem tartotta sokra. A Gellértben legutóbb véletlenül oldalba rúgott egy fickót, aki jeleket küldözgetett hozzá.

A balatoni nyaraló visszaidézett valami álomszerű jelenetet a múltjából, de ő szándékosan elfordult tőle. Nem idézek szellemet. Úgy vagyok itt, ahogy vagyok, múlttalanul. Az amúgy pazar kertben sem talált örömet, igaz, nem is igen keresett. Az olvasásról rég leszokott, legföljebb belenézett valamelyik találomra megvett színes hetilapba. Most is ez történt, de alighogy belepillantott, máris visszadobta a dohányzóasztalra. Unatkozott.

Nemsokára alkonyodik, gondolta. Kisétált a partra. Négy-öt fiatal intett vissza éppen egy vörös hajú nőnek, aki valószínű sehogy sem tudott betelni a tó szépségével, s előbb a partszegélyről, aztán a smaragd gyepről fordult újra meg újra a hullámok felé.

A lengyel lány bőre ingerlően fehér volt.  Mintha egész lénye áttetszővé vált volna tőle. Ahogy közelített hozzá, valami rég elfelejtett – vagy soha át sem élt – hangulat bukkant föl benne. Nem dacolt vele, sőt, a magában így felfedezett idegen mozdulatával érintette meg az ismeretlen lányt. A bűvölet, ahogy később hitetlenkedve idézte föl a mégiscsak általa átélt jelenetet, hosszú percekig tarthatott, és csupán mozaikszerűen emlékezett rá, miért csak órák múlva szállt be a kocsijába, hogy még elérje a szokásos ferihegyi járatát.

Furcsa. Itt fönn a gépen is hallja azt a zenét, amelyet Budapestre jövet hallgatott. Az út elején egy Yann Tiersen-kazetta akadt a kezébe. Az egykori utcazenész dallamai bevették magukat a fülébe, sőt lehetséges, azon túl a nem létező lelke helyét elfoglaló valamijébe is, hogy nem tud szabadulni tőlük. Melani helyett, akit látott a filmen, most csak bábukat lát maga előtt – keringeni, hirtelen megtorpanni, majd széthullani a földön. Csodálatos élet helyett ijesztően csodálatos halált.

Befele hallgat. Nem szokott a landolástól tartani, ezúttal mégis micsoda szívdobogása van. Anyjára gondol, akit kisgyerekként bálványozott, s aki meg sem várta, hogy iskolás legyen, elhagyta őt. Azóta hányszor ígérte, eljön, vagy találkoznak valahol, látni akarja, de mindig volt valami fontosabb. Most vajon tényleg ott lesz?

Párizs fölött sötét felhők terülnek el. Zuhog az eső. Legszívesebben le se szállna, utálja az ilyen időt. Mért lenne éppen ez a nap kivételes?  És mégis az volt. Anyja tényleg ott állt az Orlyn. Várta őt. Mégiscsak eljött. Őt várta. Szép volt most is, mint régen, de ő semmit sem érzett iránta. Ha valamit, a belőle áradó hűvösséget. Egy idegen hölgy állt előtte, akinek mély dekoltázsából kitündökölt a melle. Ez a kép azonban őbenne pillanatok múlva felcserélődött egy másikkal. A lengyel lány halvány bőrén átkékellő  erek látványával, azután, hogy körmével az alélt lány mellébe vájta saját jelét.