Tungli M. Klára: Néma csönd lett hirtelen

Itt vagyok, ne félj, nem hagylak bántani, mondta csöndesen a férfi, és megérintette a fát.

A fa emlékezett a régi nyarakra. Eleinte csodálkozott a fiúk versengésén, ki ér föl rá hamarabb, hiszen temérdek gyümölcséből bőven hullott a földre is, aztán rájött, ez a sorsa. Később hiányozni kezdtek neki azok a gyerekek. Emlékezett a srácra, aki akkoriban többször is felmászott rá, hol hangoskodó társaival, hol egyedül. Volt, hogy vigyáznia kellett a gyengébb ágakra is kimerészkedő kölyökre. Most ebben az érintésben fölismerte az egykori gyerekkezet.

Különös erő hatott a férfira. Belülről érzékelte a fa törzsét, keringő nedveit, lába belegyökerezett a földbe, karjait élvezettel nyújtotta szét az ágak irányában. Amikor a motoros láncfűrész hangját az előbbinél sokkal közelebbről hallotta, akkorát sóhajtott, hogy himbálózni kezdtek az ágakon áttelelő almácskák, és elrebbentek a feketerigók.

Lépések közeledtek. Innen csak ezt a vadalmafát, hallatszott parancsolóan. A fűrészkezelő már a törzshöz igazította a fogazatot, de visszahökkent. Ez a fa lélegzik, mondta. A főnök egy ingerült ne marháskodjjal közelebb lépett a fához, és szinte torkán akadt a szó: Dobog a szíve, állapította meg bénultan.

Én csak parancsra, szólt a másik, de azért mutatni akarta, milyen bátran cselekszik, máris felhangzott a motorbúgás. A karmok egy pillanatra belemartak a kéregbe, amikor a két idegen ismét tisztán hallotta az előbbi hihetetlen hangokat, a légzést és a szívdobogást, és mindegyikükben vacogni kezdett a félelemtől összezsugorodott lélek.

Néma csönd lett hirtelen, s az előbb még irtásra kész emberek eltakarodtak.

Alkonyatkor a férfi szobája ablakából még egyszer kitekintett a parkra. Tavaszodik, gondolta. Legelőször borul majd virágba… az én fám. Hatalmas békét érzett magában. Ahogy a fotelbe ült, egy ponton sajogni kezdett a lába. Csak egy karcolás volt, rajta parányi vércsepp.