Kételyeink keresztjét cipelve – Színészi magasiskola a balatonfüredi előadáson

John Patrick Shanley Kétely című színdarabját hozta el Füredre az Orlai Produkciós Iroda. Az előadás egy sikerfilm alapján készült. A Pulitzer- és Tony-díjas dráma több mint ötszázszor ment a Broadwayn. Filmváltozatában, melyet maga a szerző rendezett, Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman játszotta a főszerepeket.

A történet 1964-ben játszódik egy katolikus iskolában, ahol az igazgató, Aloysius nővér kemény kézzel és alapvető gyanakvással kezeli a gondjaira bízott gyerekeket. Az iskola azonban új tanítót kap Flynn atya személyében, akit egy fiatal apáca gyanúba kever, hogy az iskola egyetlen színes bőrű diákja iránt különösen nagy figyelmet táplál. Az igazgatónő szívébe beférkőzik a kétely, a gyanú, és az atya hiába bizonygatja ártatlanságát, az összetűzés és harc elkerülhetetlenné válik köztük. Mert Aloysius mindenáron bizonyítani akarja, nemhiába gyanakodott, a pap akkor is pedofil. Legalábbis szerinte. Az igazság többszínű szeleteit, lelki hullámvasútjait látva pedig a nézőben is ott marad végig a kétely megoldatlanul: vajon lehet-e ítéletet mondani csak bizalmatlanság és kételkedés alapján, a valóság teljes ismerete nélkül, ha a kétely olyan erős, mint a bizonyosság?

Az Orlai-produkcióban Aloysius nővért Udvaros Dorottya alakította. Színészi eszköztárának belső töltete, személyisége olyan erővel bír, hogy egy pillantásával, levegővételével képes színházat teremteni. Méghozzá a legmagasabb szinten. Megrajzolt egy fanyar humorú, öntudatos, határozott, kemény, vaskalapos, vallásos igazgatónőt, aki konzervatív, diktatórikus eszközeivel fegyelmez, vezet, igazgat, irányít. Önmagát is kontroll alatt tartja így. Ez is az ő keresztje. Udvaros mindent tud ebből a mesterségből. Hangsúlyai, villámnézése, energiamezeje betöltötte a teret, s ebben a darabban nehéz lenne megállni előtte bárkinek a színpadon, kivéve, ha azt a színészt nem Fekete Ernőnek hívják.

A Katona József Színház sztárja Flynn atyaként remek egyensúlyt teremtett a két karakter harcában, szellemi egymásnak feszülésükben és az előadásban is. A világra kíváncsi, laza, már-már liberális papként nem a bezártságot, hanem a nyitottságot képviselte nemcsak a tanítványaival, hanem a vezetőjével szemben is. Megvádolt emberként, egyházi személyként a tagadása, érvrendszere fajsúlyos és hihető volt. Egy bíróság talán fel is mentené. Lehet, még az elbizonytalanodott néző is ezt tette. Fekete árnyalt jellemábrázolása mesteri. Magasiskola ez is a javából. Finoman, percről percre, helyzetről helyzetre lépdelve nyitja ki az atya lelkét, belső igazságait, színes, ironikus egyéniségét, intellektusát. Képes a feszültségben, vitában megmutatni, kibontani, ára lehet annak, ha valaki csak feketén és fehéren látja, ítéli meg a világot kérdések, bizonyosságok nélkül, amikor nem jó csak végletekben gondolkodni.

A fiatal nővért játszó Simkó Katalin a tisztaság, elkötelezettség, elhivatottság, alázat szimbólumaként remek karaktert varázsolt a nézők elé. Hiteles volt minden szava és lépése a történetben, jelenetei élményszámba mentek, s az ő igazság- vagy tévedéskeresése, kiszolgáltatottsága is tovább erősítette a kételyek libikókáját. A színes bőrű fiú anyjaként Kéri Kitty egy jelenetben mutatta be, hogy színészi sűrítményeiből képes csípőből, elsöprő drámai erővel, lendülettel felépíteni egy olyan karaktert, akinek igazságai még további kérdéseket és újabb kételkedéseket adtak a közönségnek. Elítélheti-e egy anya, ha gyermeke a másik nemhez vonzódik, miközben örül annak, hogy kiközösített fiára legalább valaki – jelen esetben egy pap – szeretettel figyel egy iskolában?

Pelsőczy Réka rendező nem tükröt, hanem kérdésözönt jelenített meg az előadással profi módon. Ítéletről, előítéletről, vádakról, vádlókról, kiközösítésről, befogadásról, pletykáról, tényekről, igazságról, hamisságról. Arról, kinek hisz ma az ember és miért? Biztos, hogy úgy vannak és történnek a dolgok, ahogy láttatják nekünk, vagy így akarjuk látni?

Kételyeink keresztjét cipelve telnek a napok. Jó lenne néha lerakni már.