Matzon Ákos: A hit, ami az embert élteti, az mindenképpen megjelenik a munkákban

A városban jól ismerik a Matzon családot: édesapja, Matzon Frigyes szobrászművész Várpalotának adományozta életművét.

– Édesapám 1986 tavaszán hunyt el. Az ő gondolata volt, hogy életművét egyben tartva találjon egy méltó bemutatóhelyet. Hosszas keresgélés és egyeztetések után végül Várpalota kínálkozott. Létrejött az állandó kiállítás, szomorú, hogy apám közben meghalt, a megnyitót már nem érhette meg. Apáméval együtt nekem van egy párhuzamos sorsom. Ő nagyon akarta, hogy művész legyek, de én makacsul ellenálltam.

Édesapja erőltette, hogy ezt a pályát válassza?

– Igen. Mint ifjú művésznek jelentős karrierje indult el, amit a háború és az azt követő időszak tönkretett, nem igazán volt jóban a háború utáni rendszerrel. Gondolta, majd én kiteljesítem, megvalósítom azt, amit ő nem tudott a karriert gátló körülmények miatt. Én ezt nem akartam. Egy megátalkodott srác voltam, mint minden normális fiúgyerek. Semmit nem akartam, amit a szüleim célul tűztek ki. A rajzolást, festést, magát a művészetet felnőtten, szinte apám halálával egy időben kezdtem el. A művészetet illetően soha nem értettem egyet apámmal.

Vitatkoztak?

– Hatalmas vitáink voltak. Ő fentről mondta az intelmeit, én pedig mint gyerek, próbáltam ellenkezni, persze, nem voltunk egy súlycsoportban. Az építészetet választottam, az ad egyfajta eligazítást a kultúrában, világlátásban. A magam kedvére készítettem képeket, egészen más ideák alapján, mint ahogyan azt apám tette volna. Egyébként rengeteget tanultam tőle. Nem akartam semmiféle karriert, művészeti létet. De utólag tudom, hogy nekem ez volt a szerencsém: belőlem azért lehetett elismert művész, mert nem akartam az lenni. Pontosan azért, mert nem tudtam, milyen nehézségekkel terhelt hivatás ez, sikerült.

Az ön alkotásai a konstruktivista művészet hagyományaira épülő nonfiguratív festészetet képviselik. Ugyanakkor építész múltjának köszönhetően az építészeti szemlélet folyamatosan meghatározza pályáját.

– Ha megnézi a műveimet, én egy építész agyával gondolkozom, és ezt a gondolkodást dolgozom fel az elvont képeimben. Ezek legtöbbje réteges, több emeletből áll, csak mintha ezek össze lennének nyomva. Bizarr módon akár összepréselt épületmodellek is lehetnének, mint egy szendvics. Engem ez izgat. Egy híres francia művészeti teoretikus mondta: a művészetben az igazán érdekes dolgok az egyes műfajok határterületein történnek. A festészet legyen egy kicsit szobrászat, mint az én dolgaim, szerepeljenek a vonalak, mint a grafikusoknál. Én műfajok között átjáró típus vagyok, ezzel szereztem a szakmában elismerést.

El is fogadták?

– Úgy soha nem fogadtak be, mint azokat, akik a képzőművészeti főiskolát végezték – az egy összetartó társaság –, de egyébként elfogadtak. Támogatóim vannak, szimpatizánsok, és a művészettörténészek is mellettem állnak.

Változott a művészete az elmúlt évtizedekben?

– Igen is, nem is. Nekem nincsenek úgynevezett korszakaim, belemélyedek egy-egy témába, sorozatokba, majd, ha már túl könnyen megy, akkor ideiglenesen abbahagyom, mert nem akarok rutinból dolgozni. Három, négy, öt év múlva visszatérek rá. Most is van egy ilyen sorozatom, amit 1996-ban kezdtem el készíteni, kicsit másképpen, más anyagból, más módon, de az alapgondolat hasonló.

De van változás a művészetemben. Egyrészt megöregedtem, hetvenhárom éves vagyok. Másrészt, művészettörténészek is említik, hogy újabban felfedeztek a munkáimban egyfajta érzelemmegjelenítést. Pedig ez egyáltalán nem könnyű abban a racionális világban, amit én csinálok, de én is idealistaként érzékelem a belső érzelmi és hitbéli dolgokat. A hitnek azt a tartományát, ami a realitás mögött van, amit nem lehet pontosan definiálni, elmagyarázni, csak az ember érzi, hogy van a dolgok mögött egy transzcendens távlat. Ennek a festészetben való megjelenítése, a hit, ami az embert élteti, az mindenképpen megjelenik a munkákban, még akkor is, ha direkt nem akarja.

Ez korábban nem jelent meg az alkotásaiban?

– Nem. Mindig egy magányos, de hívő ember voltam. Ideáim mindig voltak, és ma is azt gondolom, hogy hit, etikai, erkölcsi tartalom nélkül művészetet létrehozni lehet, de nem jó. Pedig ma minden arról szól, hogy olyat csináljon az ember, ami másoknak tetszik, és el tudja adni. Fontos, hogy a belső hitelességét az ember konzekvensen megtartsa, ne engedjen a saját maga által gondolt dolgokból; ez megnehezíti az érvényesülést a mai viszonyok között. Én kemény ember vagyok, azt csinálom, amit helyesnek gondolok, kevéssé izgat, hogy más mit mond.

Mennyire befogadó a közönség?

– A mai világ nem a művészet irányába tájékozódik, mert nem lát benne hasznot, azonnal beforgatható előnyöket. És a hosszú távú dolgokkal sem szívesen foglalkozik, mert nincs rá ideje. Szerencsére itt, Várpalotán is vannak emberek, akik tudják, hogy egy közösséget, egy várost nem lehet egy jobb irányba kulturális toposzok nélkül emelni. A kultúra kohéziós erőt kell hogy képezzen, még akkor is, ha valaki nem érti azt. Szép lassan beszívódik az emberbe, így szocializálódik, a részévé válik. Várpalota törekszik arra, hogy a kultúra a város része legyen.

A kultúra, a művészet iránti nyitottságra gyerekkorban kell nevelni a kicsiket?

– A gyerekekkel addig lehet valamit kezdeni, amíg mi, felnőttek nem rontjuk el őket. A fiatalok nyitottak, fogékonyak minden szépre, újra, jóra, általában tizenéves korban sajnos elkezdődik a konzumálódásuk. Nálunknál még civilizáltabb országokban következetesen próbálják ezt a negatív hatást kulturális programokkal, például múzeumpedagógiával ellensúlyozni.

Ön szokott tárlatvezetést tartani saját művei között?

– Ha megkérnek rá, nagyon szívesen vállalom. Sok munka valóban bizonyos ismertetést, eligazítást igényelne vagy megengedne, de egyáltalán nem könnyű a kortárs művészetnek a közönséget megnyerni. Az ismertetésnek, beszélgetéseknek az igazi célja lehetne a kreatív gondolkodásnak és szemléletnek a kialakítása.