Irdatlan nagy móka a Hihetetlen családdal

Nem volt egyszerű dolga Brad Birdnek, amennyiben meg akarta ugrani ezt a színvonalat, de bíztunk benne, hogy ha valakinek, akkor neki sikerülhet. Nem is kellett csalódnunk.

Irdatlanékra rájár a rúd. Nem használhatják képességeiket egy törvény miatt, így nélkülözni kényszerülnek, illetve anyagi problémákkal szembesülnek. Felbukkan azonban egy milliárdos testvérpár, aki támogatja a hősök ügyét, amire szükségük is lesz, ugyanis megjelenik egy titokzatos gonosz, Démonitor személyében.

A Hihetetlen család 2 nem jöhetett volna jobbkor. Tombol a szuperhősláz, így eleve hatalmas érdeklődés övezi a különc família kalandját, ugyanakkor a szkeptikusokat is képes lehet meggyőzni Bird műve, ugyanis nem egy átlagos zsánerfilmmel állunk szemben.

Az elődben egyértelműen Mr. Irdatlan volt a főszereplő, most fordul a kocka. Nyúlányka kerül a középpontba, aki a hősök szószólójává válik, és egyszemélyben igyekszik fenntartani a rendet a városban. Eközben a férj otthon gondoskodik a családról, segít a házimunkában, gyermeknevelésben. Ez persze nem egyszerű, konfliktusokkal, kialvatlansággal jár, főleg, ha a tinédzser lány randizni szeretne, a fiú nem érti a matekot, a kisbabáról pedig kiderül, hogy megszámlálhatatlan képessége van, amit képtelen kontrollálni.

Bird sikeresen lavírozik a két szál közt és mesterien találja meg a kontrasztot. A Hihetetlen család 2 képes egyszerre izgalmas és látványos akciófilmként, valamint családi moziként megállni a helyét, ami kacagtató humorral operál, de a komoly témáktól sem riad vissza.

Apropó, komolyság. A Hihetetlen család 2 a legkisebbeknek talán túlontúl is követhetetlen lesz helyenként. Ironikus, de tényleg nem gyerekfilmről van szó, ez persze nem újdonság a Pixarnál. Így volt ez a Wall-E-nél, az Agymanóknál, de legutóbb a Cocónál is, ahol többször előkerült a mélyebb tartalom és a dráma.

Irdatlanéknál szintén ez a helyzet, mégis kicsit máshogy. Aktuálpolitikai utalásokat, fricskákat kapunk, amihez olyan erős társadalomkritika párosul, ami borzasztóan meglepett. Démonitor monológjáról a V, mint vérbosszú tévés beszéde jutott eszembe, ennél nagyobb dicséretet pedig kétlem, hogy mondhatnék. Bár a gonosz kiléte sajnos kikövetkeztethető, motivációja hiteles és abszolút van létjogosultsága.

Bird profi módon tudta, hogy mennyit kell újítani és mennyit lehet a nosztalgiára bízni. Feltűnnek új hősök, új szituációk, de régi karakterek és múltidéző pillanatok is akadnak szép számmal. Ezenfelül újfent sikerült megidézni a ’60-as évek kémfilmjeinek hangulatát, egyfajta modern köntösbe bújtatva.

A Pixarnak volt néhány gyengébb dobása az elmúlt években, de nagyon szépen visszataláltak a helyes útra, és az eredeti ötletek mellett ezúttal egy folytatáshoz nyúltak kiváló érzékkel.

A film kisiskolás kortól bátran ajánlható, nemtől, felső korhatártól függetlenül mindenkinek, a szórakozás garantált. Látványos, izgalmas, tartalmas kikapcsolódás, úgy is fogalmazhatnék, hogy irdatlan nagy móka.

Ha lesz folytatás, arra remélhetőleg nem kell újabb 14 évet várni.