Hobbiból hivatás: Meglehetősen rögös volt az út Tamás számára

A gimnáziumi évek után sok mindenben kipróbálta magát, kereste a helyét a világban. Dolgozott vendéglátásban, hol futárként, hol pizzasütőként. A tudatosság szintjén nem fogalmazott meg konkrétumokat, de érezte, hogy valami hiányzik. Maradandó fordulatot egy balul sikerült focimérkőzés hozott számára, amikor egy szerencsétlen esés következtében eltörte a lábát.

– A kényszerpihenő alatt a kezembe került egy fényképezőgép és csak úgy, hogy elüssem az időt, néztem ki az ablakon begipszelt lábbal és megörökítettem ezt-azt. Azon kaptam magam, hogy érdekel a történet. Autodidakta módon ismerkedtem a fényképezés folyamatával, de ez hol fellángolt bennem, hol alábbhagyott kicsit. Nyilván a gondolataimban mindvégig ott motoszkált, így amikor valóban erős késztetést éreztem arra, hogy ebben érdemes volna elmélyülni, akkor beiratkoztam Budapesten egy neves fotós iskolába.

Tudtam, hogy milyen értékes, de sajnos ott kellett hagynom két év után – fejtette ki Tamás, kinek kalandos életébe aztán egy éles váltással jött az ingatlanközvetítés, amely rövid időre eltérítette a fényképezéstől. A közhelynek számító, de örök érvényű igazságot, miszerint amikor elveszítünk valamit, akkor jövünk rá, hogy mit is jelentett, igazán helyénvalónak éreztem beszélgetésünk azon pontján. Felvetésemet, Tamás meg is erősítette. Kiderült hát, hogy amivel az embernek igazán dolga van, azt nem tudja kikerülni. – 2012 körül újra begyűrűzött az életembe a fényképezés. Ismét beültem az iskolapadba, azzal az elszánt érzéssel, hogy a helyemen vagyok végre – mondta.

Mit jelent számára a fotózás? Miért van az, hogy a hosszú éveken át érzett űrt egyszer csak betöltötte az elején még hobbinak vélt fényképezés? – Ami engem érdekel, az a tartalom a kép mögött. Úgy megörökíteni valamit, hogy az tükrözze a látásmódomat, mégis mást és mást jelentsen annak, aki nézi. Meglehetősen ambivalens érzés. Mutatnod kell, hogy miként vélekedsz dolgokról, fontos, hogy magadat add, de adj teret a nézőnek is. Engedd, hogy ő is megtalálja benne a saját üzenetét, amely a személyiségén átszűrve csak neki szól. Rendszerint egy gondolat érvényre juttatását helyezem a fókuszba, így nem fotózom sokat. Kivárom azt a témát, azt a pillanatot, mely arra vár, hogy megörökítsem – fejtette ki a fotográfus, aki nemrégiben elszalasztott egy olyan jelenetet, mely határozottan megérdemelte volna, hogy lencsevégre kapja.

– Monostorapátiban reggel a közértbe mentem, mikor megláttam a falu plébánosát a reverendájában, amint a boltos nénik gyűrűjében a létrán állva villanykörtét cserél, hogy legyen világosság. Sajnáltam, mert egy igazán szimbolikus kép lett volna – mesélte. Erre lehetne azt mondani, hogy az a fotó biztosan megért volna egy misét.

Egy szó mint száz, tulajdonképpen kijelenthető, hogy Kurkó Tamás nem a mainstream vonalat követi. A marketing szó fogalmával is hadilábon áll. Hihetetlen alázattal közelít a fotográfiához. Ismételten tanul Budapesten egy intenzív kurzuson. Gondolja, ha jó képeket készít, azok majd „beszélnek” helyette. A várás időszakában fotós üzletet vezet, mellette pedig keresi és fotózza a pillanatot, a témát, arcot és történést, ami lencsevégre kívánkozik. Rátalált a saját „hangjára”, és abban szeretne egyre jobb lenni. A garancia erre véleményem szerint önmaga, a látásmódja, tehetsége, szorgalma.

A Nagy mesterektől sokat tanult

A múltban két iskola is nagy hatással volt Kurkó Tamásra, a Szellemkép és a Fotográfus. Az oktatási anyag tematikája egy haladó szellemiségű, minőségi, művész fotózás világába engedett betekintést. Kívülállóként belecsöppent anno egy addig ismeretlen közegbe, amely tetszett neki. Hatással voltak rá a nagy mesterek, fotóművészek, akiktől sokat tanult. Munkásságukat a mai napig követi. Érezte, hogy sokat ad az iskola, a szellemi műhely.