A fenntarthatóság záloga

Ha a múlt egy tetszőleges pillanatában befagyasztanánk a tudományos-technológiai fejlődést, és ma azon a szinten kísérelnénk meg biztosítani az exponenciálisan bővülő létszámú emberiség alapvető szükségleteit, könnyen belátható, hogy hamar kudarcot vallanánk. Az erőforrások kimerülését éppen a tudomány állandó fejlődése révén, új anyagok, technológiák és eljárások fejlesztésével sikerült eddig elkerülnünk, miképp tudományos felfedezések segítettek az emberi tevékenység katasztrofális következményeinek elhárításában vagy mérséklésében is. A tudomány esetében tehát az állandó fejlődés a fenntarthatóság záloga. Ennek hiányában az ember alkotta világ néhány évtizeden belül elolvadna, mint a nyílt óceánra sodródó jéghegy.

A tudomány már évszázadokkal ezelőtt határok nélkülivé, nemzetek felettivé vált. Néhány területét és a történelem egy-két viharos időszakát leszámítva nem elszigeteltségben fejlődött, hanem már akkor az emberiség globális szellemi terméke volt, amikor még gondolatban sem létezett a mai értelemben vett globalizáció. Galilei, Kepler vagy Newton felfedezései az egész világ tudományosságát formálták. Mennyire képtelen gondolat lenne például nemzeti tudományokról, például szlovák fizikáról vagy angol kémiáról beszélni, gondoljuk csak el, hova jutott volna ezekkel a világ. Bár megjegyzem, ezen a téren napjainkban némi regresszió tapasztalható, hiszen számos országban a politika egyre gyakrabban és erőszakosabban foglal állást a tudományra tartozó kérdésekben is.

A nemzetek felett formálódó határtalan tudomány azonban a XX. század során önként falakat emelt az egyes tudományágak között, sőt gyakran azokon belül is. A szakterületi specializáció stratégiája évtizedeken keresztül módfelett sikeresnek bizonyult, tudományos- technológiai forradalmat katalizált. A koncentrált tudás, mint egy lézernyaláb, úgy hatolt be az ismeretlen szövetébe, és számos, az emberiség javát szolgáló felfedezést eredményezett. De, mint ahogy a lézer is elégeti az anyagot, amelyen keresztülhatol, úgy okoz a nem kellően körültekintő tudás korlátlan és felelőtlen alkalmazása is súlyos károkat.

Egykoron innovációs sikertörténetnek számító felfedezések kerültek így a vádlottak padjára, mint az ólmozott benzin, a freonok, az azbeszt vagy manapság a nem lebomló műanyagok, amelyekből akaratunkon kívül napjainkra a világűrből is megszemlélhető gigantikus műalkotást, a nagy óceáni szemétszigetet sikerült létrehoznunk.

A XXI. században az egyre bonyolultabbá váló világban zajló folyamatok jobb megértése és a tudomány újabb zsákutcáinak elkerülése érdekében, az inter- és multidiszciplinaritás zászlaja alatt elindult a tudományágak közötti párbeszéd, megkezdődött a falak lebontása, és e téren máris jelentős sikereket könyvelhetünk el. Sajnálatos módon azonban napjainkban a tudomány eredményeit az emberek tudatában a fake science, az áltudományok az internet és a közösségi média közvetítésével zajló példátlanul gyors burjánzása szorítja defenzívába, egyre szűkülő határok közé. A konteó, mint például a lapos Föld vagy a chemtrail-hívők akár szórakoztatók is lehetnének, ha a társadalom egyre nagyobb részében nem ásnák alá a tudomány iránti bizalmat, és nem vonnák el a figyelmet a megoldásra váró műszaki, gazdasági, társadalmi és környezeti problémákról. Mindenesetre jól demonstrálják Albert Einstein veretes mondásának igazságát: „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.”

Nincsen tehát irigylésre méltó helyzetben a tudomány a XXI. században. Tekintélye morzsolódik, a vele szemben támasztott elvárások nőnek, a megoldásra váró problémák léptéke növekszik, a rendelkezésre álló erőforrások apadnak. Pedig a tudomány a művészetek mellett egyike azon nagyszerű emberi tevékenységeknek, amelyek jobbá, szebbé, nemesebbé tehetnék a világot. Már ha igény lenne rá.

Gelencsér András, a Pannon Egyetem rektora