Régi idők téli estéit elevenítették fel Zircen

Vidáman fosztották a több kiló libatollat, régi történeteket, emlékeket felidézve. E jeles naphoz sok babonát, szokást köt a néphagyomány.

November 11-e a naptárban ősidők óta a téli évnegyed kezdő napja. Azt tartják, ha Márton jókedvű és barna lovon érkezik, akkor bizony kemény lesz a tél. A hiedelem szerint Szent Márton napján ludat illik enni, mert aki nem így tesz, egész évben éhezik. A liba húsából szokás volt a papnak is küldeni, mégpedig az állat hátsó részéből, innen ered a püspökfalat szavunk. A lúdvacsora után „Márton poharával”, vagyis a novemberre éppen kiforrott újborral szokás volt koccintani.

Az asszonyok évente háromszor tépték meg a libákat, majd a téli estéken többen összegyűltek, körbeülték az asztalt és letépték a tollak pihéit a szárról. Majd a cihába – anginnak is nevezték – tették, vigyázni kellett, ne maradjon a pihén csutka, mert az átbökte az anyagot. Régen a lányok stafírungként két-két tollpárnát és dunnát kaptak, utóbbi súlya öt kiló volt. A tollfosztás egyfajta szertartás is volt, ahol helye volt a munka mellett a nótázásnak, a férfiak kibeszélésének, egy kis pletykának és csínytevésnek. Férfiak nem lehettek jelen, de az ablakon be-bekukucskáltak. Volt, hogy huncutságból beröptettek egy verebet a halmokba gyűjtött fosztott toll közepébe, volt is sivalkodás.

Népszerű volt a kérdezős-felelős játékos ének, ami így folyt. „Zöldell a mező, hangzik az erdő, király uram kit adsz mellém, kivel hazamenjek?” Elhangzott egy fiúnév, ha elutasítás volt a válasz, folytatódott a dal. „Nem kell néki, nem, nem kedveli, nem, rút maga, rút ruhája, tetves a bundája, levezeti pincébe, ráülteti tüskére két szál csalánt szakít és azt adja a kezébe.” Akit viszont elfogadtak, újra kiénekelték. „Azt kedveli, azt, az kell néki, az, szép maga, szép ruhája, csinos szép a két orcája, bevezeti kiskertbe ráülteti kisszékre, két szál rózsát szakít és azt adja a kezébe.” Így fény derült az intim kapcsolatokra.

A fosztás befejezését áldomás, vagy Federball, azaz tollasbál követte, ami nem mulatozást jelentett, hanem mindenki süteményt vitt, hozzá boros teát ittak. Külön gyűjtötték a tolltuskót, vagyis a csumát, azzal megszórták az utat az eladósorba került lány és a neki udvarló legény háza között. Télen, ha a tolltuskók beletapadtak a hóba, sokáig lehetett látni, így megtudta a falu, ki kinek udvarol. Volt úgy, hogy a csumát a lányos ház udvarában szétszórták, reggel az udvarló megnézte, összetakarította-e a lány, ha igen, jó feleség lesz, ha nem, hanyag, vélték.

Kedves Márton-napi szokás volt a Márton vesszeje szertartás. Egy többágú vesszőt a pásztorok a gazdának adtak át, miután kifizette nekik a bélesadót, vagy rétespénzt, amit az ólra tűzött, mert úgy tartották, ahány ág, annyit fial a disznaja és a betegségtől is védelmet nyújt. „Elhoztuk Szent Márton püspök vesszeit, úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van”, mondták. A tavaszi kihajtáskor ezzel terelték a jószágokat a legelőre. A bakonyi falvak némelyikében felelevenítve a régi szokásokat, az iskolások, óvodások, családok maguk készítette lámpásokkal végigvonulnak a falun, Márton-dalokat énekelve. Van, ahol a vonulókat római katonák piros köntösébe öltözött lovagló Szent Márton vezeti.

A megemlékezés tűzgyújtással, liba formájú sütemények és meleg italok fogyasztásával végződik.