Süle Zsolt: Mindig féltem attól, nehogy civil legyek a színpadon

– Közel tíz évvel ezelőtt Vándorfi László színházigazgató, rendező hívott meg zenélni az LGT Emlékzenekarral, hogy zenéljünk a Pannon Várszínház Miénk ez a cirkusz című előadásban. Akkor, az első próbákra érkezve csapott meg a színházillat – vallja a zenei munkásságáról ismert Süle Zsolt. – Az elmúlt években több közös munkánk volt a színházzal, az Égi vándor című Omega-darab és a Börtönmusical, onnantól kezdve aztán – inkább csak hülyeségből – elkezdtem mondogatni Vándorfi Lacinak, hogy ha esetleg lesz egyszer egy statisztaüresedés, akkor számoljon velem, mert én nagyon szeretném kipróbálni magam. Nem gondoltam komolyan egyáltalán, inkább csak jó kis beszélgetések kerekedtek ebből. Laci mindig mondta, hogy ha lesz majd alabárdos szerep, akkor – arra azért ne számítsak, hogy mindjárt első alabárdos – biztos lehetek benne, hogy szólni fog. Nyáron keresett meg, hogy akkor most lenne egy szereplehetőség, és magam is meglepődtem, de abban a pillanatban igent mondtam.

Süle Zsolt, mint mondja, rendkívül kíváncsi volt, milyen szerepet szán neki Vándorfi László, sőt, meglehetősen izgult is emiatt. – Attól függetlenül, hogy imádom a színpadot, nem vagyok színész. Ő annyit mondott, nyugodjak meg, magamat kell adnom. Megnyugodtam hát, na, mégsem lesz itt akkora gond, közel ötvenévesen azért ismerem magam valamennyire. Mikor aztán először olvastam el, pontosan kiről is van szó, szembesültem vele, hogy az általam alakított szereplő, a Harmonikás egy lecsúszott utcazenész, egy öreg, motiválatlan álmodozó. Megijedtem: úristen, hát ez vagyok én? Persze nem teljesen, de valóban közel áll hozzám ez a bohém életszemlélet, a visszarévedés.

A harmonikás mindig vak hegedűs társával, Kiss T. Istvánnal együtt lép színre, aki, mint arról Süle Zsolt beszámolt, nagy segítséget jelentett számára. – Úgy érzem, mi amolyan krónikásai vagyunk ennek a történetnek, itt-ott megjelenünk, reagálunk dolgokra. Tartottam a színpadtól, más érzés volt, mint zenészként kiállni az emberek elé, a hangszer hatalmas biztonságot jelent. Itt a kollégákba, és főleg Kiss T. Pistába tudtam kapaszkodni.

Az 1969-ben született zenész még saját bőrén érezte a füstjét a hatvanas éveknek, így ilyen szempontból sem áll tőle messze karaktere.

– Apámnak megvolt még a hegyesorrú cipője és nyakkendői, amiket akkoriban viselt. Gyerekként én ezt Herenden boldog békeidőnek éltem meg, nagyon jó energiák vették körül a családot, az akkori embereket. Ráadásul, mikor elkezdtem zenélni, pont egy ilyen, a Csinibabában is feltűnő rockabilly-zenekarban indultam, ahol a hatvanas évek nagy slágereit játszottuk, így közel áll hozzám ez az időszak.

Süle Zsolt szerint a próbák megkezdése olyan érzés volt, mint ha felült volna egy hullámra, ami vitte magával. – Hamar beilleszkedtem, ez szerencsére általában könnyen szokott menni, ráadásul nagyon szeretem a fiatalokat, imádok velük dolgozni. Ez pedig eleve egy olyan közeg, ahol sok, földtől elrugaszkodott ember vesz körül, és ez energiát ad. Mindig is híres volt ez a színház arról, hogy a csapat egy nagyon jó közösséget alkotott. Annak ellenére, hogy korábban szereztem némi tapasztalatot amatőr színjátszás terén, mindig féltem attól, nehogy civil legyek a színpadon, mert az borzasztó, mikor valakiről lerí, hogy nem odavaló. Folyamatosan figyeltem a szemem sarkából Lacit, Gyurit (Krámer György) és a tapasztalt színészeket, hogy mikor fintorognak, szinte vártam, mikor közlik, hogy ezt nem így kell. Elmondtam a jelenetet, vártam a feketelevest, de ez nem jött. Eleinte arra gondoltam, talán legyintenek magukban, hogy inkább hagyjuk, nem akarnak bántani, de aztán beláttam: Laci nem arról híres, hogy hagyjuk. Látva a stílusát, ahogy dolgozik, a maximalizmusát, megértettem, hogy valószínűleg nekem is megmondaná, ha nem felelnék meg az elvárásoknak – véli Süle Zsolt, akit valóban megfertőzött a színházi légkör. – Furcsa volt és izgalmas. Mikor elolvastam a forgatókönyvet, úgy éreztem, ennyi szerepem van, és ez így bőségesen elegendő. Most, ahogy már valamivel rutinosabban zajlanak az előadások, egyre több jelenetnél érzem azt, hogy milyen jó lenne itt is belépni a színpadra, meg ott is belekotyogni egy kicsit. Érdekes, ahogy ez az egyre aktívabb részvételi szándék az emberben kialakul.

Mint mondja, a Csinibaba előadásai mellett jelenleg is több mindent csinál, folyamatosan ír dalokat, az ÉSTE zenekarral épp a harmadik lemezt készítik, ráadásul egy színházi zenei munkán is dolgozik, egy darabhoz ír zenét, ám, hogy milyen darabhoz, az egyelőre még titok.

– Hála Istennek nagyon aktív vagyok, ez egy termékeny időszakom, de tudod, milyen ez: egyik hozza a másikat.