Beyoncé vagy Beethoven? – Interjú Rákász Gergely orgonaművésszel

Rákász Gergely 15 évesen az ország legfiatalabb koncert­orgonistájaként adta első hangversenyét. 2005-ig az Egyesült Államokban tanult és koncertezett, s máig több mint 1500 fellépése volt Magyarország, Európa és Amerika nagyvárosai­ban. Minden egyes koncertjén fiatalos lendülettel tölti meg a komolyzenét. Látványkoncert­jeivel új műfajt teremtett, melyben képzőművészet, tánc és színészi játék segítségével, érdekes zenetörténeti ínyencségek révén sokakkal szerettette meg a műfajt és a hangszert. Egy koncert kékben című műsorát közel harmincezren nézték meg szerte Európában. „Bachalley” projektjében a világon először a művészi paletta két, talán legtávolabbi végét kapcsolta össze, Bach fúgáit és a street dance-t. Vízi zene című produkciója a Dunán, a Rajnán és a Szajnán minden évben kultúrakedvelő utazók népszerű programja. Pályafutása során játszott már a dán koronahercegnőnek, Magyarország miniszterelnökének, jótékonysági projektjeiben pedig közönségével együtt számos nemes célt támogat, amelyek közül a legjelentősebb a Böjte Csaba testvér tusnádi gyermek­otthonában élők sorsának jobbítása. Iskolaprogramot is indított, ennek keretében már több mint száz magyar iskolában szólaltak meg hangversenyei, és közel ötvenezer diák ismerkedett meg általa a klasszikus orgona­zenével. Nyolc szólóalbuma je­lent meg. Szülővárosa, Győr kulturális nagykövete, templomos lo­vag.

– Hogy honnét az indíttatásom? – kérdezett vissza nagykanizsai beszélgetésünkkor. – Ahogy ma mondanák, polgári családból származom. Nyilván a kommunizmusban nem lehetett ilyesmiről beszélni, de nálunk fontos volt a magas szintű általános műveltség, a könyvek, az olvasás, az opera vagy a klasszikus zene hallgatása. Előbb ismertem Mozartot, mint Madonnát. Én voltam a „hülye gyerek” az iskolai bulikon, aki nem tudta, ki az aktuális kedvenc, de végül megszántak a csajok, kaptam tőlük pár kazettát, és így sikerült bekapcsolódnom a main­streambe. Tehát ilyen családi háttérből jövök. Nálunk nem az volt a menő, aki a vasárnapi ebédnél fel tudta szívni a tésztát az orrán, hanem az, aki olvasott valamit a múlt héten. Édesapám orgonált, zongorázott, anya he­gedült, énekelt, mindketten kórustagok voltak, sőt, apa kórust is vezetett, ebből a közegből magától értetődő lépés volt, hogy közel kerültem előbb a zongorához, aztán az orgonához. Mindig magányos farkas voltam, aki szeretett elvonulni a világtól, napokat el tudtam tölteni a hangszerem mellett csak a zeneművekkel, gyakoroltam, hogy a végén valami nagyon jó dolog süljön ki belőle – az ilyen embereknek tökéletes az orgona.

A hangszerrel először 11 évesen találkozott az esztergomi bazilikában. A csodálatos hangzásvilág annyira lenyűgözte, hogy ott és akkor eldöntötte: orgonista lesz.

– Laikusként úgy gondolom, az egyik legnehezebben kezelhető hangszer az orgona.

– Hosszú évek telnek el, amíg megtanulod szétválasztani a végtagjaid – mondta. – Valójában olyan ez, mint az autóvezetés, de azt még szorozd meg tízzel. Mert itt minden végtagod mást csinál, a lábad pedig nem három pedált kezel, hanem sokkal többet, és akkor ott van még a rengeteg kapcsoló is. Tanulható a dolog, legalábbis a mechanikai része. A művészi rész már más kérdés, mert mi valójában egy nagyon komplex gépet kezelünk, például egy hangon belül csak minimális mértékben változtatható a hangerő. Én mindig úgy tekintek az orgonálásra, mint egy hangfestésre. A mi művészetünk titka, hogy úgy kezeljük a hangszert, mint a festő a palettáját. A hangokkal festünk, és ha kellően színesen, egyúttal mégis harmóniában visszük fel az anyagot a vászonra (esetünkben a zenemű „vásznára”), az elképesztően izgalmas tud lenni. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy orgonám van, és nem félek használni, mert csak így lehet olyan valódi élvezetet nyújtani a közönségnek, amely bármivel szemben megállja a helyét. De száz szónak is egy a vége, Bachot idézném, aki azt mondta: orgonálni a világ legegyszerűbb dolga, csak a megfelelő hangot kell a megfelelő időben lenyomni.

Gergő azt is elárulta: egy turnéhangszere van, a betanulást pedig zongorán végzi.

– Ennek két oka van – magyarázta. – Az egyik, hogy a kézmunka mindig macerásabb, aprólékosabb, a másik pedig az, hogy a zongorával sokkal intimebb, bensőségesebb a kapcsolatom. Az orgona monumentális, letaglózó, lehengerlő, igazi show-hangszer. A zongora viszont képes olyan intim, finom rezdülésekre is, amelyeket ugyan az orgonával nem tudok megcsinálni, de ha az emléke ott van, hogy a zongorán hogyan raktam össze egy zeneművet, akkor az ott marad a szünetekben, a levegővételekben is.

Az orgonaművész arról is beszélt, ki a legkedvesebb zeneszerzője. Pontosabban nem beszélt…

– Hangulataim vannak – árulta el. – Ha összegubancolódnak a gondolataim, Bachot hallgatok, mert ő mindig rendet tesz az ember fejében. Ha lemerülnek a telepeim, akkor Vivaldit vagy Gershwint, akiknek a zenéje lelki akkumulátortöltő. Ha őrült távolságot szeretnék hallani s lehunyt szemmel utazni olyan vidéken, ahol ember nincs a közelben, akkor valamelyik orosz romantikus albumát veszem elő. Senki nem tud távolságról beszélni úgy, mint Glazunov vagy Muszorgszkij.

– Sikeres az iskolaprogramja, amikor oktatási intézményekbe viszi el a hangszerét, és ott játszik a gyerekeknek. Természetesen ilyen alkalmakkor sem maradhatnak el a kultúr- és zenetörténeti ínyencségek. Beérni látszik a sorozat? Találkozik a fellépésein az évekkel ezelőtti diákközönségének tagjaival?

- Az iskolakoncertek a jövőnek szólnak, és valóban, ma már ülnek a többi koncertemen olyanok, akikkel először egy iskolában találkoztam – mondta Rákász Gergely. – Ezzel együtt azt vallom, hogy a fiatal korosztály klasszikus zenei terelgetését nem szabad túl komolyan venni, mert nem fogják lecserélni máról holnapra Beyoncét Beethovenre. Inkább elültetünk egy magot, és aki erre nyitott, annál ez a mag szárba szökken. A klasszikus művészetekre meg kell érni.

– Nem egy nyilatkozatában az emberiség elbutulásáról beszél. Valóban ennyire rossz a helyzet? Általános méreteket öltött-e a jelenség, s ha igen, ez minek a következménye?

– Először is leszögezném, hogy nem magyar elbutulásról, hanem világelbutulásról beszélek, tehát nem látom értelmesebbnek a francia vagy az angol fiatalokat sem, mint amilyenek a mieink, tisztelet a kivételnek – jelentette ki a koncertorgonista. – A baj az, hogy készen akarunk mindent. Ne kelljen erőfeszítést tennünk, például elolvasni egy könyvet, amikor az eszünket, a fantáziánkat használjuk, hanem kapjunk egy videójátékot, aminél semmi más, csak ügyes hüvelykujjak kellenek ahhoz, hogy sikereket érjünk el. Azonnali jutalmazást akarunk. Nem szeretnénk heteket, hónapokat feccölni abba, hogy jó újságírók vagy jó tanárok legyünk, s úgy akarjuk megnyerni a futó­versenyt, hogy előtte ne kelljen edzenünk. Mindent azonnal akarunk, bemenni a sárkány barlangjába, és küzdés nélkül kihozni a királylányt, sőt, ha lehet, egyszerre többet is. Kevés az erőfeszítés, és a fiatalok nem viselik el a terhelést. Ha azt mondom valamelyiknek, hogy gondolkozz és próbáld megérteni Bachot, akkor visszakérdez, hogy miért. Mi hasznom belőle? Pedig a klasszikus művészet mindig erőfeszítést igényel, de nemcsak az, hanem az élet is. Kizárólag az erőfeszítést, odafigyelést, küzdést igénylő dolgok maradandók. Márai Sándor már száz évvel ezelőtt panaszkodott az értékek kiüresedéséről. Vajon mit mondana, mit írna ma? Valószínűleg semmit, úgy vélem, ma meg se tudna, akarna szólalni. Sajnos az egyre nagyobb teret hódító elbutuláson a hozzám hasonló kispályások nem tudnak változtatni. Viszont alternatívát kínálok annak a maroknyi embernek, akit éppúgy zavar az igénytelenség, mint engem, aki épen és szépen szeretné tartani a lelkét, s azt tudom nekik mondani, hogy tessék, itt van másfél óra, ami után kicsit nagyobb lelkierővel viselhetjük el a világból ránk zuhogó szennyet.

– Most futó koncertsorozata a Lords of the Organ, Az orgona lordjai, amellyel a hónap végén Nagykanizsán is fellép. Az idei már a második évad. Mi a célja vele? S egyáltalán meddig folytatható, az idők végezetéig?

– Van már 25 évnyi színpadi múlt a hátam mögött, ez idő alatt hihetetlenül színes repertoár gyűlt össze, amelynek minden egyes gyöngyszemét öröm újra meg újra eljátszani. Az induláskor nyolc évre terveztük a sorozatot, tehát elvileg még hat évig fut, de valóban, annyi jó szerző és zenemű van a világon, hogy egy életen át lehetne belőlük töltekezni. Most éppen Vivaldi, a 120 éve született Gershwin van terítéken, Debussy, Rossini, Joplin és Bizet művei alkalomszerűen színesítik a műsorokat, s a repertoárban szerepel a kihagyhatatlan Bach is. Mi a célom a sorozattal? Hogy a hangszeremet, az orgonát, amelyet nagyon szeretek, kirángassam abból a poros, dohszagú közegből, amibe az évek során került. Mára a hangszer sajnos sokak szemében a dögunalom szimbólumává vált, én viszont az orgona show-hangszer arcát akarom megmutatni. Kevesen tudják, de az orgonát már a rómaiak is használták nagy fesztiváljaikon, szekéren húzták, s tömegeket kápráztatott el egy-egy gladiá­torviadalon. Királyok és császárok hallgatták, sőt, ott volt Hollywood hőskorában a moziban (amikor annyira nagyra nőttek a mozik, hogy a némafilmek háttérzenéjét a zongora már nem volt képes a megfelelő hang­erővel biztosítani), és ott tud lenni a ma emberének a kikapcsolódáshoz fűződő palettáján is, ha a művész bátran használja.

– Nem gyakran nyilvánul meg közösségi-társadalmi kérdésekben, de bizonyos ügyek kapcsán szilárd álláspontja van. Ilyen például a fiatalok külföldre vándorlása.

– Kényes témáról van szó, s azt gondolom, nem ugyanaz, ha valaki kényszerből vállal munkát külföldön, vagy ha pusztán brahiból, és kizárólag a több pénzért költözik a határainkon túlra. Mert ha jobban megvizsgáljuk a jelenséget, meg kell állapítani, hogy ott sem fenékig tejfel az élet. A pénz lehet, hogy bizonyos esetekben nominálisan több, de ha mindent összeadunk a kint tartózkodás kapcsán, még ez sem biztos. Tehát igazából nincs akkora különbség az életszínvonalban, hogy azért megérje senkivé, megtűrt személlyé válni. Mert valljuk be: egy ember a hazáján kívül általában gyökértelen marad, barátok, rokonok, nemegyszer család nélkül. A kérdés szerintem minden esetben az, hogy aki éveken át mosogat valahol, az hogyan árazza be, hogy ha maradna, legalább hetente egyszer együtt ebédelhetne a szüleivel, amíg élnek, vagy meg tudná nekik mutatni az unokákat. Hacsak nem voltak gonosztevők a szüleink, nem tartozunk ezekkel az örömökkel nekik azért, hogy felneveltek? Nem hiszem, hogy ezekre árcédulát lehetne akasztani, azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy ezeket a dolgokat meg lehetne akármekkora összeggel fizetni. Aztán a munka versus karrier kérdése szintén fontos. Ebben a párosításban kicsit több pénz áll szemben egy olyan kapcsolati háló kiépítésével, amelyben minden okosan megélt és barátságok gondozásával eltöltött év kamatozik. Itthon sokszor gyerekkori barátságokra építünk, középiskolaiakat fejlesztünk tovább, és kovácsoljuk azokat mindenki, így a hazánk számára is előnyös életté. Ezt idegenben a nulláról felépíteni óriási versenyhátrány. Ha lehet, körül kell nézni a világban, és megtalálni azt az értéket, amit hozzátehetünk a saját és a közösségünk életéhez. Erre aztán fel lehet építeni egy erőteljes, méltó életet – itthon.