Az égpengető

A tizenéves lányokra jellemzően, önkéntelenül indult el csípőjük a zenére, lágyan ringva, majd az ütemnek engedelmeskedve egyre tempósabban. Amint a hangok egyre magasabb szférákat pengettek, izmaikat lassan birtokolva kúszott végig zsigereiken a bénultság. Mozdulataik egyre lassultak. Megbabonázva, kábulatba esve, bénult öntudatlanságba révedve nézték a színpadot.

Jó ideje csábította ide a barátnője. Tiniként lelkendezve dicsérte az új csapatot. Csonti már szinte könyörgött. – Nem bánod meg, annyira-annyira jók! Mostanában kezdtek zenélni, nem is tudom, talán Sakk-Matt a nevük, vagy valami ilyesmi… de tényleg nagyon jók! – nézett kérőn barátnőjére, majd a nyomaték kedvéért igenlően ingatta szőke fürtjeit. Csonti egészen közel lakott a Munkásotthon utcai kopott kultúrházhoz. Akkoriban – 1968-at írtak – valamire való bulit, táncos estét ezekben az állami intézményekben lehetett megélni. A kerületi, vagy valamelyik gyári, nagyüzemi kultúrházban. Pesten abban az időben majdnem minden sufniból, kégliből dobszó, gitárzene szűrődött a szabadba. A nagy generációra úgy tört rá a rockzene-láz, hogy valósággal sokkolta a tizenéveseket. Aki csak tehette, gitárt, dobot vásárolt a zsebpénzén, és beat-zenekart alapított a híressé válás lehetőségét kísértve. Egy-egy koncert után másnap délelőtt, este összegyűltek az udvarban a fiatalok. Órákig tartó szócsatákat vívtak, olykor komoly érveket felsorakoztatva kedvencük mellett, vagy éppen élesen kritizálva mások kegyeltjét. Miközben egyikőjük táskarádióval a hóna alatt Laokoon-táncot járva próbált minél jobb vételi pozícióba kerülni, hogy hallhassák a Rádió Luxemburg, vagy a Szabad Európa Rádió recsegve érkező könnyűzenei adását.

Csonti kedvelte az Illést, olykor komolyan érvelt a magyar népzenei elemeket a beatzenében alkalmazó együttes mellett. – Jól lehet a számaikra táncolni, és különben is imádom Bródyt! – vallotta be olykor pironkodva. Persze a társaság tagjai ezzel tökéletesen tisztában voltak, így egyhangú és hangos kacagással nyugtázták az érveket. A hat-nyolctagú bandából volt, aki Zoránért vagy az Omegáért lelkesedett, így akadt alkalom vitára bőven az új számok megjelenésekor. Ennek az újpesti tizenéves csapatnak a leglelkesebb bulizója, szervezője Csonti volt, ahová csak tudta, hívta a barátnőjét. Tizenhat évesek voltak, Csonti életvidám, sötétbarna szemű, természetes göndör-szőke, örökké pörgős lány volt. Kánikulában gyakran a Tungsram strandjának majdnem jeges vizében hűtötték le égő szenvedélyüket a rockzene iránt, tervezgetve a következő koncerthelyszínt. Csonti ezúttal addig fűzte barátnőjét, míg a komolyabb, megfontoltabb Jutka igent mondott.

Trapézvonalú, sötét miniszoknyában, hosszú hajukat kibontva, lenge blúzban érkeztek a helyszínre, begyűjtve az ácsorgó fiúk elismerő pillantásait.

És most csak álltak valamennyien a színpad előtt. Amikor megszólalt a gitár, pillanatra megkapaszkodott Csonti karjában, aranybarna haját hátravetve lassan emelte tekintetét a színpadra. Ellenállhatatlanul vette birtokba a hang. Megmozdulni sem tudott, amint a szólógitár bőgve, sírva, sikítva tépte sejtjeire. Akadálytalanul, borzongásként hatolt át rajta a hang, megszűnt létezni, elmerült az anyagtalan rezgésben. Csak őt nézte. Tekintetük röpke pillanatra összekapcsolódott. A fiú a húrokra hajolt. Fogaival tépve kényszerítette szívszaggató pengésre a hangszert, még a sztratoszféra is beleremegett. Megbabonázva nézett utána a lány, amikor eltűnt a függöny mögött. Csonti hangjára eszmélt. – Jön! Téged néz! Radics Béla ide jön! – érezte karján barátnője kezét. Lassan fordult, tekintetük újra egymásra talált. Egy örökkévalóságig álltak szótlanul. Alig volt magasabb nála a fiú, érdekes, a színpadon óriásnak látszott, tűnődött magában a lány. Középen szétválasztott, hosszú, göndör, töménytelen mennyiségű sötétbarna haj övezte a kerek arcot. A lány hitetlenkedve bámult a nagy, sötét szemekbe. Olvasni próbált a tekintetben. – Tetszett? – kérdezte a fiú félszeg, várakozó mosollyal. A lány picit bólintott, miközben egy árulkodó könnycsepp végiggördült az arcán. Tétován emelte a kezét a fiú arcához. Gyengéd mozdulattal törölte le a vércseppet a szája sarkából, miközben fojtogató érzéseivel küszködött. Megrémítette az elemi erő, ami a másikból rázúdult, ugyanakkor nem értette a zavarba ejtő félszegséget. – Találkozunk? – kérdezte a fiú, bátorságot merítve a lány mozdulatából.

Találkoztak. Találkoznak. Mindig, amikor a lány a csillagokkal teli égre néz. Ahol a fiú Zöld csillagként – ahogy zenésztársai megénekelték – az univerzum húrjait pengeti.