2019.02.13. 23:31
Borozgatánk apámmal
Az Öreghegy egy oázis a mindennapok sivatagában.
A kiskert a kúttal, az aprócska bódéval, ahol a veteményes és a virágoskert összeolvad. A nagy fenyő alatt a hűséges barát nyugszik, sírján a koszorú a lehullott tobozok különös alakzata, mindig változó. Mindezt, mint egy pókháló, befonja a szőlőtőkék évről-évre vénülő birodalma. Vörös és fehér, ritmustalan váltakozása a hagyma- és paprikasorok mellett. A szőlő, mint magzata a bornak, a szemek embrióként csüngenek a vaskos fürtökön ősz elején. Szeptember végéig az ősz gondos gazdaként őrzi meg a nyár melegét. A napsugár még éget, és a vacsorás délutánok a kertben az estébe csúsznak. Rigófüttyös estékbe. A teraszon kint áll az asztal, az asztalon piros, kockás abrosz, az abroszon a pincéből felhozott párás palackok nyomai, mint elcsúszott olimpiai karikák. Újra otthon. Látogatóban. Szüreten.
Megérkezik a hűs palack a pince hidegével és illatával. Az asztal közepére áll, s köré gyülekeznek a kiskatonák, a decis kristálypoharak. Kiszáradt torkukat friss, aranyban csillogó bor locsolja. Az asztal mellett kések, metszőollók, kosarak várakoznak. A gégék elkortyolják a fülledt másodperceket, és a tavalyi bor utóíze az új szüretet sürgeti. Megindulunk. Anyám a konyha felé, mert ő ma este megint varázsolni fog, mi többiek apám vezényletével, kosarat és ollót ragadva a szőlőtőkék közé csapunk. Apám elmondja szokásos, évi „Dobó kapitány beszédét”, miszerint az idei szüret úgysem lesz olyan jó, mint a tavalyi, de közben megint jobbat remél. Meghallgatjuk, majd nekilátunk az ollók csattogtatásához. Gyorsan telnek a vödrök, a kosarak, a Dobó- beszéd úgy látszik, ismét bukni fog. Fülbemászók iszkolnak a vödrök peremén, és szomjazó darázsraj gyülekezik a présnél, néhány kíváncsi méh kíséretében. Alma ropog. Mindig vannak lazsálók és dézsmálók. Mosolygunk a fürtök fölé hajolva, és hallgatjuk, ahogy csutkáig csámcsog a családtag. Nem lessük meg, hogy ki az, ennyire azért bizalmasak vagyunk egymás iránt, na meg úgy is tudjuk. Teli vödrök állnak glédába a prés előtt. Mikor már összegyűlt egy jó adag, apám abbahagyja a szedést, és feltölti a szőlősatut az első fojtással. A szüreti zene kiegészül a préselt must lecsorgó, csilingelő hangjával, és suhanc szellő húzza végig a kerten a szőlőcukor illatát. Az aranyló, tűző nap sárgásra, majd vörösesre tompul, míg hordjuk és facsarjuk a nagyra nőtt szőlőszemeket. A szőlőcukros kertet megfűszerezi anyám főztje, melynek illata átcsusszan a kulcslukon, és a rosszul szigetelt ajtók és ablakok résein. Az utolsó adag is már csak csöpög a prés lyukain. A musttal teli vödröket a pincébe visszük, és a nagy hordókba öntjük. Minden egyes kiöntött vödör egy strigulát ér a hordó oldalán, így egyszerű a szüreti matek. Fokolunk.
Körülálljuk a fokolót, mert a vacsorát leszámítva titkon mindenki erre a pillanatra várt. Még anyám is elszabadul a konyhából kis időre. Néhány tipp még megelőzi, ahogy a fokoló lassan belesüpped a frissen facsart szőlőlébe. Nagyon lassan süllyed, a másodpercek szinte megfagynak a térben. Szemeink feszülten merednek a kis pálca beosztásaira, tekinteteink együtt ereszkednek az apró lépcsőfokokon. A fokoló mélypontra ér, s rugózni kezd fel és le, mint egy balatoni bója. Huszonkét fok, tizenhét fok, huszonegy fok, tizennyolc fok, és megáll. Tizenkilenc, vagy húsz. Közelebb hajolok a mércéhez, hogy jobban lássam a valós nyugvópontot, mivel a must teteje kissé habos. A hab felső szintje a huszadik, míg az alja a tizenkilencedik vonalhoz állt be. „Tizenkilenc lett. Az nagyon jó.” – osztom meg a tapasztalatot a még mindig kíváncsian előrehajló derekú tömegnek. Mindenki elégedett a mért eredménnyel, csak apám bizalmatlankodik egy kicsit. „Hadd nézzem csak!” – mondja, és megint belemártja a mérőeszközt a mustos hordóba, s az megint himbálódzik egy keveset fel és le. A két perc alatt órák teltek el. A pince zaklatott csendjét apám kacagó hangja törte meg: „Ez bizony egy húszas!”
Elégedett boldogságban ültük körbe a gazdagon terített asztalt. A kockás abroszt közben felváltotta a szüreti terítő, amit minden évben kipingálunk és aláírunk. Egy kupica öreghegyi pálinkával koccintunk a sikeres szüretre. „Százhúsz liter. Ki gondolta volna! Tavaly alig lett meg a száz.” Aztán a flaskák helyét sültes tálak találják meg az asztalon, és elcsitul bennünk a siker hangja, mert anyám, a varázsló, meghipnotizál minket zamatos vacsorával. Némaságunk vastapsa csattogja körül a mágust, és a feketerigó rajongó éneke. Macskák lesnek a drága maradékért bennünket. Koccintani kell a remek szakácsnőre. Koccintani, a ház borával. Újabb palack érkezik a pincéből a tavalyi szüret megérett levével. Poharakba loccsannak a porciók, mi pedig szaglászgatni, ízlelgetni kezdünk. Dicsérjük a ház valóban jó borát. Apám épp egy korttyal játszadozik, szakértően harapgatja a nedűt, s csak lassan nyeli le. „Ez a tavalyi jobb volt. Huszonegy fokos.” – szólt, majd kiitta az egész pohár tartalmát.
Annyi volt bizony, huszonegy. Mert mit számít az a kis hab a tetején? És különben is, megérdemelnek ők sokkal többet is, annál a nyamvadt egy foknál, azért a sok fáradozásért.
Győr, 2018. 03. 06.
Csukárdi Sándor főleg színész-rendezőként, a Szó és Kép Színpad vezetőjeként ismert, mostanság azonban íróként szintén bontogatja szárnyait.
Az utóbbi években egyre több elismeréssel díjazott novellái mellett szerzeményei nagyobb része mesekomédia, mesejáték, vásári komédia, melyeket amatőr színjátszó társulatának ír. Jelen novellája tavaly két antológiában, valamint a Születni a Facebookon című saját novelláskötetében jelent meg.