Az ír: minden ízében gengszterfilm

Szomorú, hogy a jelenleg élő talán legnagyobb direktort egy nagy stúdió sem támogatta anyagilag. Hollywood jelenleg itt tart: ahogy nő az ingerküszöb, úgy csökken az igényszint. Végre azonban elkészült a régóta várt mű!

A sztori Frank Sheeran (Robert De Niro) életútját mutatja be, ahogy világháborús veteránként hazatérve fuvarozásból él, kiegészítve keresetét piti bűnügyekkel. Idővel felkarolja a maffiavezér Russ Buffalino (Joe Pesci), majd a legendás szakszervezeti vezér, Jimmy Hoffa (Al Pacino) szolgálatába áll. Az ír egy generációkon átívelő történet, ami egyszerre kaotikus stílusgyakorlat s szenvtelen, önazonos kor- és jellemrajz. A cselekmény több szálon fut egyszerre, van, hogy másodpercek alatt éveket ugrunk, mégis megvan a keret, és jól elkülöníthetők Sheeran pályafutásának állomásai. Ezt a fajta elbeszélői köntöst leginkább a Casinóban látottakhoz lehet hasonlítani. Feszes vágás, lendületesség, rengeteg információ. Scorsese számos helyszínnel, névvel dobálózik, ember legyen a talpán, aki bírja követni. Az ír nézése közben okkal kaphatja el a nézőt a déjá vu érzés. Minden olyan panel megtalálható benne, ami a zsáner sajátossága, a leszámolástól kezdve a korrupción át az árulásig. Ennek fényében még meglepőbb, hogy egy pillanatra sem éreződik elcsépeltnek, önismétlőnek vagy sablonosnak.

A karakterek közül egyértelműen a három főszereplőt kell kiemelni. Sheeran jéghideg jellem, mellőz mindennemű érzelmet. Megmaradt egyszerű melósnak, mindössze a befolyása változik. Neki mindegy, hogy teherautót vezet vagy embert öl. Teszi, amit mondanak neki, kérdés nélkül, ettől válik profi és megbízható figurává. Ezzel szemben Hoffa az érzelmek embere, szenvedélyes, tud bánni a tömeggel és remek manipulátor. Élvezi a rivaldafényt, s noha nyakig belemászott az alvilági üzelmekbe, szívügye maradt a szakszervezet sorsa. A harmadik kulcsszereplő Buffalino, igazi háttérből ténykedő maffiózó. Nincsenek kifakadásai, mentes a maníroktól, mégis elég egy tekintet, hogy rájöjjünk, mennyire hatalmas alakja ő ennek a játszmának.

A klasszikus műfaji sajátosságok mellett Scorsese beemeli a humort az összképbe. Frappáns húzás, hogy a mester meri könnyedebbre venni a figurát, s mindezt úgy, hogy különbséget tud tenni önreflexió és paródia között.

Két olyan pont volt, amitől előzetesen sokan tartottak Az ír kapcsán. Az egyik a digitális fiatalítás, a másik a játékidő. Bár a számítógépes effekt szembetűnik, helyenként kissé kizökkentve az embert, egy idő után már észre sem vesszük, annyira beleolvad a képsorokba. Sokkal inkább látványos, hogy a fiatalított Robert De Niro mozgása megmaradt öregesnek, kicsit csorbítva a hitelességen. A 3,5 órás hossz ellenben meglepően gyorsan elmegy, leszámítva az utolsó fél órát. A rendező minimum háromszor lezárhatta volna a történetet, s az addig felépített pátoszhoz fajsúlyosabb epilógus dukált volna.

Az ír nem tömegfilm, ugyanakkor kár lenne elvitatni, hogy hiánypótló alkotás. Robert De Niro évek óta nem volt ennyire alázatos és magával ragadó, Al Pacino ordibálásai már-már a Sebhelyesarcú szenvedélyességét idézték, Joe Pescit pedig hatalmas élmény volt látni ennyi év után a vásznon. Igazi öregfiús, ízig-vérig klasszikus gengszterfilm lett, melynek minden pillanatán ott díszeleg a semmihez sem fogható, esszenciális Scorsese-kézjegy. Méltó hattyúdal, s bátran állítható az Aljas utcák, a Nagymenők és a Casino mellé.