Manapság már Varjas Judit az egyik legfelkapottabb árus a Liliomkert piacon

Ezerszer elsétálhattunk már mindannyian a csecsebecséket áruló vidám hölgykoszorú mellett, de csak sokadjára sikerült észrevennem, hogy az én konyhámban is fellelhető evőeszközök ékszerként is megállhatják a helyüket, ezenkívül pedig még nagyon sok különlegesség is elbújt a VarjasArt kuckójában.

Habár én el sem tudom képzelni, hogyan lehet ilyen hangzavarban és tömegben dolgozni, Varjas Judit tapolcai művész szerint ez a miliő hozzátartozik a hangulathoz.

– Az évek meg a rutin, mondhatnám, minél több ember van itt, annál nagyobb a nyüzsgés, de így a jó. Én 11 évvel ezelőtt üveg ékszerekkel kezdtem a pályafutásomat, ezután a nagymamám sajnos meghalt, és a hagyatékban nagyon sok volt az evőeszköz. Kidobni sajnáltuk volna, és akkor kezdtem el újrahasznosítani őket, átalakítani ékszerekké, fogasokká, szélcsengőkké – mesélte a kezdetekről Judit.

A művész tehetségénél már csak a szerénysége nagyobb, Varjas Judit ugyanis üveg és alpakka evőeszköz-ékszerkészítő iparművész, diplomás díszítőfestő, festő, vizuális és környezetkultúra-tanár, andragógus tanár, játszóház- és kézművesfoglalkozás-vezető.

Öt esztendő alatt kilenc díjat érdemelt ki, köztük több Év Kiváló Szakembere, valamint Tapolca és Bakony Expó-elismerést is.

Talán azt is kevesen tudják, hogy a tapolcai „halas lépcsőt” is ő festette, ami az arra kirándulóknak kötelező látványosság, nem telhet el úgy nyaralás a Balaton partján, hogy ne készülne ott legalább egy szelfi vagy családi fotó.

A munkának nemcsak a művészi oldala érdekes, hanem már az alapanyagok beszerzése is kész kaland: bolhapiacokat, régiségkereskedőket és padlásokat kutat át, hogy evőeszközöket találjon. Több száz éves eszközökről van szó, ezeket le kell tisztítani, hiszen el vannak korrodálódva, színeződve, és minden egyes darab teljes mértékig kézzel van meghajlítva. Céhjelleggel készülnek az ékszerek, hiszen családi vállalkozásról van szó, szülei és húga is segíti a munkát. A legnagyobb megdöbbenést talán az okozhatja, hogy a diplomás díszítőfestő művész a piaci környezetben érzi otthonosan magát. Arra a kérdésre, hogy mi a jó ebben, a legnagyobb természetességgel válaszolta: az emberek.

– Ezeket az ékszereket fel kell próbálni: nehezebb, könnyebb, hogy passzol? Van, aki lazábban szereti, és van, aki feszesebben; ezek azért karakteres ékszerek, fontos, hogy az ember magáénak érezze, amit választ. Azért szeretem a piacot, mert itt arcot tudnak kapcsolni az ékszerekhez. Én már tizenegy éve csinálom ezt, egy rózsaszín hokedlin kezdtem, akkoriban még 1500 forint volt a helydíj, nekem pedig 1000 forint volt körülbelül a bevételem. Azóta is itt vagyok – mesélte a művész.

Judit már együtt lélegzik a tömeggel, beszélgetés közben is fél szemmel mindig az érdeklődőket figyeli, hátha tud segíteni, valaki fel akar próbálni valamit, vagy esetleg kérdése van. Az emberismeret a „szuperképessége” lett, hiszen egy pár mondatos beszélgetés után az ötlettelen vevőknek is személyre szabottan ajánl, és nagy százalékban el is találja a stílust. Az evőeszköz profánsága itt egyesül az ékszerek „szent”, szakrális erejével, és nemcsak a díszt, de a mögötte megbújó kézi munkát és szakértelmet is büszkén viselheti mindenki.