route 66

2020.11.14. 11:00

Kitekintő az igaz utak birodalmába

Napló Ménes Ágnesről és Kátai Zoltánról, kapcsolati hálókról, náci gyárosokról, Márton köpenyéről, gyorsan múló őszökről és tavaszokról, valamint a felnőttek hazug életéről.

Hegyi Zoltán

Kátai Zoltán markáns karakterű népzenész volt

Fotó: Benkő Sándor/Vas Népe

November 9.

A mai napra rendelt zen buddhista gondolat: az emberek félnek feladni hétköznapi, kettős tudatukat, attól tartva, hogy az Ürességben semmi sem akadályozza aláhullásukat. Azonban nem tudják, hogy az Üresség valójában nem üres, hanem az igaz út birodalma.

Ménes Ági halálával tényleg és valóban pótolhatatlan veszteség érte az egész magyar kultúrát és művészeti életet, a népi arcoktól a rock and roll iránt elkötelezettekig, és mindazokat, akik ismerhették és szerették. Márpedig Ági azon kevesek közé tartozott, akiket mindenki szeretett, mert nem lehetett nem szeretni. Iparművész volt, díszlet- és jelmeztervező, ötvös, illetve legfőképpen egy csodálatos emberi lény. A Kályha, akihez melegedni jártunk, és ő felmelegítette a lelkünket és a szívünket. Briliáns humor és elképesztő kreativitás, szeretet és empátia, tehetség, szárnyaló, nyitott szellem. Nagyjából így rakta őt össze a Teremtő, aki most magához hívta. Nyilván unatkozott már nélküle. Velünk persze jól kiszúrt, mert elveszítettük vele a jobbik énünket, ugyanakkor az emléke, a hangja, a mosolya úgy belénk égett, hogy a parazsa is örökké tart. Jó utat, drága Ági, az igaz út birodalmában.

November 10.

Meghalt a Kátai Zoli is, hatvanhat évesen, mint Ági. Durvul a Route 66, minden utak anyja, nyomja a Stones (Ági legkedvesebb zenekara) a róla szóló dalt bele a fülembe. Kossuth-díjas énekes, magyar énekmondó, népzenész volt Zoli, utoljára Kővágóörsön néztem, hallgattam a Kőfeszten. Mert nézni is érdemes volt, markáns karakter jött le a színpadról, vagy éppen egy híres diófa alól. Úgy festett, mint egy punk, aki éppen lelépett a Csobánci vár alatt felsorakozott török táborból. Kötődések (kapcsolati hálók) sora jön. Kátai Zolit én Cseh Tamásnak köszönhetem – mint annyi minden mást –, aki Tordason született, ahol Ménes Ági élt; aki a Muzsikás együttes meghatározó háttérembere volt, és amelynek a bőgősétől, Hamar Danitól tanult bőgőzni, hogy aztán egyszer Tamással és a lantjával kikössön az asztalunknál. Cifra egy világ volt ez, minden pillanatát élveztem.

Kátai Zoltán markáns karakterű népzenész volt Fotó: Benkő Sándor/Vas Népe

November 11.

A mai napra rendelt zen buddhista gondolat: ezernyi felhő és tízezer forrás között él itt e tétlen ember, nappal kószál a zöldellő hegyen, este hazatér a hegy tövébe. Gyorsan múlnak őszök és tavaszok, de lelkem békés, nem üli meg káprázat. Milyen jó tudni, nem kell támaszkodnom semmire, hogy csendes legyek, mint őszi folyó vize.

Rendkívül érdekes olvasmány Éric Vuillard francia író 2017-ben Goncourt-díjjal jutalmazott könyve, a Napirend (21. Század Kiadó, 2020). Vékonyka kis kötet, csupán alig száz oldal, műfaja meghatározhatatlan, és habár egyes kritikusai fekete komédiának aposztrofálják, nem túl mulatságos. Végtelenül egyszerűen, lecsupaszítva mutatja be, miként sodorta egy maroknyi hatalommániás ember a második világháború küszöbére a világot, hogy aztán minden oldalról ártatlan milliók pusztuljanak bele jelszavakkal lefedett hagymázas elképzeléseikbe, amelyek mögött ugyanakkor semmi más szándék nem állt, mint még feljebb tornászni az extraprofitot. Mert nincs is szebb annál, mint háború esetén kényszermunkások millióinak hulláján keresztülgázolva szolgálni a hazát, majd pedig békeidőben úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és autókkal, energiával, konyhai és luxuscikkekkel ellátni a hálás túlélőket. Akik ahelyett, hogy legalább némi felháborodással bojkottálnák ezeket a termékeket, boldogan és örömmel áldozzák fizetésüket a birtoklásukért.

November 12.

Tegnap Márton-nap volt. Az elmúlt esztendőkben hazánkban igencsak komoly kultúrája támadt ismét, legalábbis gasztronómiai szempontból. Liba, újbor, meg ilyenek. A mártoni attitűdről, a leterített köpenyről már kevesebb szó esett.

Viszont ismét kitört rajtam a Ferrante-láz. Mindannyiszor úrrá lesz a szervezetemen, ahányszor új könyvvel jelentkezik a Nápolyi regények szerzője, a titokzatos és legalább ennyire zseniális Elena Ferrante. Akinek sikerült megvalósítania a majdnem lehetetlent: az egyébként kizárólag Nietzsche legelborultabb korszakát preferálóktól a Szürke ötven árnyalatán szocializálódott, gazdag fantáziájú háziasszonyokig mindenki odavan érte. A marketing tökéletes, hiszen évek óta foglalkoztat minket, hogy ki lehet ez a nő (?), aki hirtelen az olasz irodalom meghatározó figurájaként ontja a történeteit, azonban esetünkben nem csupán erről van szó. Ugyanis Ferrante remekül ír, a bizonyság, A felnőttek hazug élete (Park Könyvkiadó, 2020) című kötet ismét a boltok polcain.

Mindemellett utoljára talán Diego Maradona tett ennyit Nápoly imázsáért, egy percig sem csodálkoznék, ha regényeinek helyszínei turistacélpontokká válnának, mint Don Matteo Gubbiója.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában