Képzelet és tapasztalat: Beszélgetés Sárfi N. Adrienn füredi íróval új novelláskötetéről

Az első két kötet kiadása között három esztendő telt el. A mostanira nyolc évet várt, noha közben számos rangos folyóiratban publikált, sőt az Irodalmi Jelen novellapályázatán második helyezést ért el. Mi az oka a hosszú várakozásnak? Érlelte a műveit?

– Azt hiszem, az érlelés a legjobb szó, igen. Sokfelé jártam az évek során, dolgoztam és tanultam, olvastam és írtam, igyekezve fejleszteni magam, ami persze mindig hasznos, mindenkor ráfér az emberre. Némi tapasztalat is rám rakódhatott, az eltelt idő során bizonyára csiszolódott az íráskészségem, a stílus is változott. Olykor regényt vagy éppen novellagyűjteményt küldtem kiadóknak, ismeretlen szerzőként nem túl nagy sikerrel, viszont a L’Harmattan Kiadó mégiscsak szóba állt velem, így ez az új kötetem náluk jelenhetett meg.

Mostani kötetében a mindennapok kisemberei bukkannak fel. Többségük gyámolításra szorul, testileg, mentálisan sérültek. Ilyenek az idősotthon lakói, a Londonból keletre vetődött bűnözők, a deviáns, lázadó fiú és az önmagával meghasonló természetgyógyász. Balzac írta, hogy hőseivel az utcán találkozik. Ön honnan, miből meríti alakjait, ötleteit?

– Van úgy, hogy elég, ha látok egy emberi arcot, mozdulatot, gesztust, hallok beszélgetésfoszlányt, amely – megragadva a figyelmemet – alapját képezheti egy-egy írásnak. Szeretek beszélgetésekbe bonyolódni, amelyeken keresztül szinte mindig kirajzolódnak érdekes életutak és egyéniségek. És persze rengeteget tudok meríteni a saját életemből, gyakran „nézelődöm” a múltamban, keresgélem a megjeleníthető zajlásokat. Bármiféle csavargásról is legyen szó, szerintem a jó és kellemetlen vagy éppenséggel kifejezetten szomorú élmény egyformán fontos, nemcsak az írás miatt. Megtapasztalni a sivatagot, az őserdőt, egy tuareg kedvességét, a fázást, a pénztelenséget, vagy akár látni utólag egy rettenetes rendszer gyilkosságait Kambodzsában, még ha ez utóbbi szinte elviselhetetlen, akkor is fontos átérezni mindezek valóságát.

A Bolond lélek című kisregényéről írtam annak idején: „Sárfi N. Adrienn-nek pazar a szókincse, plasztikusak a leírásai, és mindemellett ihletetten és bravúrosan ábrázol.” Erényei, a már-már aprólékos, részletező leírások az emberi jellemről, lélekről, miliőről tovább fokozódtak. A képzelet vagy a tapasztalat játszik ebben szerepet?

– Alighanem a tapasztalat és a saját személyiségem szárnyán száll a képzeletem. Alapvetően befelé forduló, érzékeny, önvizsgáló típus vagyok, nem mellesleg sokféle, akár egymással ellentétes, érzés, gondolat, hajlamok és akaratok birizgálnak, gyakran elsöprő indulatok és kétségekkel teli bizonytalanság csatázik bennem felváltva. Így, ha emberi jellem és lelki alkat ábrázolásáról van szó, akkor a külvilágon kívül, sajnos vagy sem, magamból is tudok bőven meríteni.

A morbid humort, a szabadszájúságot sem nélkülözik a novellái. Úgy érzem, mintha hősei tehetetlenségéből fakadnának. Nincs más kiút a szorongattatásokból?

– A morbid megnyilvánulások és a szabadszájúság véleményem szerint ugyan- olyan részét képezi életünknek, mint bármi más. Ezért aztán nem nélkülözöm őket írásaimból sem. Amikor azt látom például, illetve a főszereplő azt látja, hogy fémlábú, fémkarú kisfiú „szalad” az elgurult labda után, és a főszereplő tudja, hogy a gyereket taposóakna csonkította meg rengeteg ártatlan helybélihez hasonlóan, akkor valóban tehetetlenségből fakad a fájdalmas érzésből spontán feltörő trágárság. Képtelenség lenne ebben a helyzetben azt mondani, hogy hát a kutyafáját neki. A szorongattatásokból nem a morbiditás és nem is a szabadszájúság vezet ki, hanem az idő múlása.

Élt Londonban, a Kanári-szigeteken, megfordult Ázsiában, Afrikában, Mallorcán. Hadakozott banántolvaj majmokkal. Trópusi útjáról írja: „Csak az jöjjön ide nyugatról élni, akinek elfogytak vagy sosem voltak céljai. Aki el bírja fogadni, hogy az élet nem más, mint felszínes lebegés…” Mi inspirálja az örökös utazásra? Somerset Maugham és Graham Greene regényeket írt távoli élményeiről. Ön nem tervez terjedelmesebb prózai művet?

– A napokban fejeztem be egy nagyjából tíz év utazásos élményeit, gondolattörmelékeit felölelő regényt. Angliától, Stromboli szigetétől a Száhel-övezeten, Indián át Mianmarig terjed a regénnyé gyúrt novellafüzér sora. Rengeteg morbid viszontagságon, a szabad világokból az elkeserítő, de könnyen kifigurázható diktatúrákba vezet az igazságot hasztalan kergető utazópáros „szabadszájú” kalandja.