Mi maradunk – Állunk a szélben

Május 23.

Pünkösd vasárnapja. A Szentlélek kiáramlása az Atya és a Fiú szeretetének jegyében ránk is fér ebben a borzalmas májusban. Éppen egy remek kertészetben nézelődünk Balatonedericsen, télikabátban és bakancsban, amikor az egyfolytában zuhogó eső megcifrázza egy kicsit. Szupercella vagy mi a bánat, mindenesetre egy percen belül mindenünkből facsarni lehet a vizet. Ez megy most, meg a tájfun. És ez lesz, szokjunk hozzá. Esetleg a sirokkó. Ifjúkorunkban, Rejtő Jenőt olvasva, mi több, többszörösen falva azt megtanultuk, hogy feszültséget, idegbajt hoz magával. Megnéztük Jancsó filmjét, a Sirokkót. Gondoltuk, ezzel ezt letudtuk, messze van. Mára kezdi meghatározni az életünket. Az állandó erős szél beletapos az emberbe. Az időjárás-jelentők naponta figyelmeztetik is erre a publikumot, miközben kapnak hideget-meleget, mintha ők tehetnének erről az egészről. Nekem csak egy észrevételem lenne ezzel kapcsolatban, egy következmény miatt.

Ha azt írják, hogy a szél óránként 35 kilométeres sebességgel közlekedik, miközben érezhetően minimum nyolcvannal, akkor legalább utólag korrigálják. Ugyanis a biztosítók az Országos Meteorológiai Szolgálat adatai alapján határoznak amúgy is kiszolgáltatott emberek sorsáról. Mi már jártunk úgy, hogy az orkánerejű szél letépte a pajta tetejét, mire az orrunk alá dugták a papírt, amelyen az állt, hogy az adott időpontban könnyű szellő lengedezett. És természetesen nem fizettek. Az, hogy erre azonnali hatállyal kirúgtam őket, már csak utánlövés volt, a helyzeten nem változtatott, nekik ugyanakkor meg sem kottyant. A biztosítók a magatartásuk miatt amúgy is közutálatnak örvendenek, mivel a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség ugyanolyan frusztrációt okoz, mint a sirokkó. Kár erre rátenni még egy lapáttal.

Május 24.

Pünkösdhétfő. A változatosság kedvéért szakad az eső. Az alattunk lévő területen, amit a tulajdonos a jó gazda gondosságával művel, már csinos kis tó keletkezett, a gólyák kezdenek lejárni. Ez persze egyáltalán nem vicces, a tulajnak kárba vész a munkája, az ideje és a pénze. Mindeközben olvasom, hogy Dániában komolyan felvetődött, hogy a strandkézilabdázó hölgyek ezentúl ne bikiniben sportoljanak, hanem inkább rövidnadrágban. Értjük ugye, strandról beszélünk. Tovább dől a dominó, nemrég a női tornával kapcsolatban került szóba, hogy a tornadressz megalázza a nőket. A sport- ipar nyilván ugrásra készen figyeli a fejleményeket, hiszen minden újabb agyrémből komoly hasznot húznak majd. Ugyanakkor a fejlett és haladó Dániában még a sportág berkein belül sincs teljes egyetértés a viselettel kapcsolatban. Néhány strandkézis sportoló ugyanis nehezményezi, hogy a katari olimpián, ahol valószínűsíthetően ötven fok lesz árnyékban, ruhában kelljen játszaniuk. Úgy tűnik, azért a józan ész sem ment még ki teljesen a divatból. Nekem meg egyébként mindegy, csak a burkini ne legyen kötelező.

Május 25.

Újabb fejlemény a nyaralós szomszéd tevékenységi körében, aki kitépte a virágokat és megrongálta az ágyásokat a házunk előtt, hogy oda tudjon parkolni. Ami ugye a rendőrség szerint nem garázdaság, nem rongálás, nem károkozás, tehát nem rendőrségi ügy. Ezek szerint tehát, amennyiben ahhoz támad kedvem, odamegyek egy házhoz, kiszaggatom a földből a növényeket, és odaállok az autómmal. Mert az nekem jár. Mert jogom van hozzá. És ha véletlenül hirtelen felindulásból kapok két egyformát a tulajdonostól, akkor még őt hurcolják meg. Természetesen (?) mi még mindig nem ragadtattuk el magunkat idáig. Mindenesetre elég különös jogszolgáltatás ez, mert igazságról már rég nem beszélünk. Ezzel „csak” az a baj, hogy az elkövetőben még jobban felbuzog a szociopatákra amúgy is jellemző „mindent megtehetek” érzése, és máris visszacsöppentünk a hordák korába. Na de az újabb fordulat: ez az érdekes lény mindezek után feljelentett bennünket az összes létező hatóságnál, többek között azért, mert elhordtuk a pincéjéről a földet. A pszichiátriai irodalom rengeteg ilyen esettanulmányt közöl, hagyjuk is. De ezen a ponton az események abszurd fordulatot vettek. Elképzeltem magamat, amint az éj leple alatt nekiállok eltalicskázni a földet egy, az eróziótól omladozó pince tetejéről. De hová teszem? – adódik a kérdés. Virágcserepekbe gyömöszölöm? Látom a méla undort a hatósági hölgyek arcán, de értsem meg, nekik hivatalból ki kell szállniuk.

. A notórius feljelentgető tényleg visszataszító fajta, minimum a nyilasok és az ávósok óta. A virágfóbiás feljelentő és telektulajdonos-társa, a hajdan szebb napokat látott zenész még ordítoznak egy kicsit befelé az utcáról, majd lassan mindenki elballag. Mi maradunk. Állunk a szélben. Némán nézünk egymásra.