kötődések

2021.07.08. 17:30

Petrőczi Éva költő: A balatoni természeti és épített örökség egyszerűen elronthatatlan

Idén áprilisban ünnepelte hetvenedik születésnapját Petrőczi Éva József Attila-díjas költő, irodalomtudós, műfordító, Rát Mátyás-életműdíjas publicista. Ebből az alkalomból Könyörgés, márciusi hóban címmel csaknem ötszáz oldalon jelent meg válogatott verseinek kötete.

Kellei György

A Salvatore Quasimodo nemzetközi költőversenyre beküldött versét oklevéllel, s egy Melocco Miklós-grafikával jutalmazták 1995-ben. 2012-ben a Tempevölgy-könyvek sorozatában látott napvilágot Pogácsás futam, avagy Alsóbélateleptől Senjig című kis naplóregénye.

Az elismert költőnő Szegeden szerzett angoltanári diplomát, s három doktori fokozatából az első kettőt is ott védte meg. Számos alkalommal tartott író-olvasó találkozót Veszprémben és Balatonfüreden. Továbbá az 1992-es Cimbora táborral forgatott egy szép filmet a füredi fehér templomról, s több egyházi és világi tárlatot nyitott meg a fél évszázados jubileu­mát idén ünneplő városban. Emellett többször találkozott a Balatonfüredi Református Általános Iskola tanulóival és a helyi gimnazistákkal, illetve a közeli Csopak református gyülekezetével, valamint a Füred Tévének is többször vendége volt.

Ugyancsak erősen kötődik Veszprémhez is, ahol az 1990-es évek elején a mai Pannon Egyetem Angol Intézetének docense volt. A megyeszékhely iránti szeretetét, kötődését az is fokozta, hogy édesapja, Ludwig Károly egy ideig a veszprémi Vérellátó vezetője volt. A veszprémi „vendégtanárkodás” alatt (férjével és egyben kollégájával) Balatonalmádiban egyetemi tiszteletjegyekkel enyhíthették a kánikulai vizsgáztatások és felvételiztetések nem mindig könnyű óráit.

Mióta kötődik Veszprémhez és Balatonfüredhez? Hogyan talált rá itteni olvasóira?

– Füredhez egészen aprócska korom óta kötődöm, mert itt gyógyítgatták apám politikai fogoly évei alatt (s azután is) felnevelésemet vállaló anyai nagyapám, Nemerey Péter szívét. Egyik, onnan nekem írott, a Szívszanatóriumot ábrázoló levelezőlapja – gyönyörű kéz­írásával – ma is látható hálószobánk egyik falának kincseként. Döntő jelentősége volt továbbá annak a zordon téli napnak, sőt, napoknak, amikor 1988 februárjában a Jókai-kör vendége voltam. Önnel is ekkor találkoztam először. S ekkor kötöttem barátságot Pet­rőcz Marikával és Laci bácsival; nagy öröm volt számomra, hogy Marikáról, a füredi dísz- polgárról és zászlóanyáról többször írhattam a református sajtóban, s nem csupán mély hitű, de művészetbarát gyülekezetüknek sokszor vendége lehettem. Többször méltattam Marika megható istenes és hitvesi szerelemről tanúskodó verseit is. Az ő révén kötöttem barátságot egykori hittanos tanítványával, Rojtos Norberttel, a tehetséges muzsikussal, s a Balatonfüredi Református Általános Iskola igazgatójával, ahol már háromszor voltam vendég, egyszer Steinbach József püspök úr társaságában. Többször megfordultam továbbá a kiváló Lóczy Lajos Gimnáziumban is, főleg egykori egyetemi évfolyamtársam, Mahlerné Csángó Mária igazgatói éveiben. Füredi kötődésemet erősítette az a felejthetetlen időszak, amikor számos műfajban – versek, esszék, kritikák, s egy a különnyomatban egy szálig elfogyott említett kisregény révén – a Tempevölgy című folyóirat állandó és nagyon hűséges szerzője lehettem, a lap legendás „Praznovszky-korszakában”. Nem rajtam múlt, hogy ottani szolgálataim nem folytatódhattak. A Vaszary-villában is többször vendégeskedtem, legutóbbi ottani munkám a Munkácsy-díjas Barabás Márton tárlatának megnyitója volt. S elő-előfordultam a Balatonfüredi Naplóban, például egy, a Jókai-villáról szóló esszémmel, s több füredi versemmel.

Pécsett született, de úgy tudom, már gyerekként rendszeresen nyaralt a Balatonnál. Korábban egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy a gyerekkort állandó állapotnak érzi, soha nem tud „felnőni”.

– Nem egyszerűen „nyaraltam a Balatonnál”. Tizenöt hónapostól húszéves koromig minden nyarat az „édesvízi mediterrán” településein töltöttem, s szórványosan később is. Ez szinte törvényszerű volt, hiszen, ahogy játékosan írtam: fogantatásom vízparti baleset volt, Alsóbélatelepen, apám családjának 1934-ben épült házában. Mindmáig nagyon sokat jelent nekem. Továbbá életem legszebb, legtisztább írói elismerése, amely az északi parthoz fűz: Keszthelyen vers- és műfordítás kategóriá­ban, éppen érettségim előtt, 1969-ben helikoni aranyérmet kaptam. 1976-ban kis híján egy keszthelyi középiskola tanára lettem, továbbá egy rövid ideig latolgattuk a Veszprémbe költözést is, mert nagyon megszerettük ezt az élhető nagyságú és igencsak hangulatos iskolavárost és történelmi emlékhelyet.

Mennyire van jelen a tó iránti rajongása a költészetében? Most megjelent születésnapi verseskötetében balatoni vonatkozásúakra is jócskán bukkantam. Például: 1982 márciusában egy féllábú sirály ihlette meg a siófoki mólón, egy kagylóvágás fájdalmaiból is vers született. 1995 szeptemberében Füreden írta Egy dalnokverseny margójára című versét, A Hotel Arany Csillag… kezdetű versében kislánykori élménye tért vissza. A veszprémi Múzsák a várban-sorozat beszélgetésén 2002 tavaszán azt mondta, hogy „fényképező memóriája” van. Mennyire segíti ez a képesség az emlékek felelevenítésében, a képi ábrázolásban?

– A tó, a táj és sok-sok ott élő, vagy ott élt baráti lélek – köztük a füredi Fehér Csaba, a csodálatos kardiológus-költő, vagy a csopaki Steinhausz Gyuri, egykori „mandulás emberünk” – iránti szeretetem örök. Az említett Arany Csillag-versben pedig egy 1960. októberi élmény kel életre: ekkor láttam – anyám tolmácsi munkája jóvoltából – először a szépséges őszi Balatont, az őszi Füredet és Tihanyt. Nagyon emlékezetes volt 2015. nyár végi balatonfüredi és Káli-medencei barangolásom is, sok szép balatoni fotó készítőjével, ezért a tájért ugyancsak rajongó Lipovszky Györgyné Judit barátnőmmel. E rövid vakáció során ellátogattunk a Zánkán élő kiváló angol műfordítóhoz, Bernard S. Adamshez is, aki a régi magyar irodalom legszebb darabjait, Bethlen Miklóstól Árva Bethlen Katáig, Móriczig, Mikszáthig megismertette az angolszász olvasókkal. Ezt követően, 2016–2017-ben már csak íróként voltam Füred vendége, főleg rendhagyó irodalomórákkal. 2019 őszén pedig Balatonszentgyörgy hívott meg, a Magyar kultúra napja alkalmából. A tóról mindmáig sokat írok, legutóbb például a Mértékadóban, Széchenyi Zsigmond és a Balaton kapcsolatáról. Ami abban a régi – éppen húsz éve készült – veszprémi interjúban emlegetett „fényképező memóriámat” illeti, az még ma is töretlen, s a versírásban mindmáig komoly segítőm, legfeljebb egykori aranyszínű hajamat fordította ezüstbe az idő.

Petrőczi Éva számára örök a Balaton és a táj szeretete. Kis képünkön a Könyörgés, márciusi hóban című legutóbbi verseskönyvének borítója látható Fotó: Kellei György

Milyennek látja a mostani balatoni életet? Ön szerint nincs mulandóban a hajdani idill – ahogy Déry Tibor a Jelenkorban írta 1966-ban –, „a derű latin ragyogása”?

– Nem szeretnék beállni a mi régi Balatonunkat siratók sorába, de a hamis idilleket festők közé sem. Vannak ugyan gondok, de a táj szépsége, s az emberség-tartalék hitem és reményem szerint átsegíti az itt élőket és ide látogatókat minden bosszúságot, netán fájdalmat, csalódást okozó korszakon, fordulaton. Hiszen az itteni természeti és épített örökség egyszerűen romolhatatlan, elronthatatlan! Egy bizonyos: az ötvenes-hatvanas évek balatoni mindennapjai a mostanihoz képest leírhatatlanul és gyógyítóan közösségiek voltak. Többek között a mi kertünkben, vagy konyhánkban is összejött négy-öt anyuka, gyerekestül, egytől egyig politikai foglyok „özvegyei” és „árvái”, s a ki-ki alapon összegyűjtött nyersanyagokból rögtönöztek közös vacsorát. A magyar népmese kőlevesének mintájára. Ez ma elképzelhetetlen.

A Könyörgés, márciusi hóban a tizennyolcadik verseskönyve. Emellett prózai műveket, tudományos könyveket (eddig épp tizenhármat), továbbá gyerekeknek szánt írásokat, s műfordításköteteket publikált. Termékenysége, munkabírása lenyűgöző. Állandó szereplője számos országos és regionális rádiónak, televíziónak. Egyetemi pályafutása is imponáló. Hogyan bírja ezt a fergeteges iramot? Méltányolják a hatalmas műveltségről is tanúskodó munkásságát, „elmei kézművességét”?

– Ez az iram nem igazán „fergeteges”, a hiú önképviselet nagyon távol áll tőlem, így, hála Istennek, jó ritmusban és mindenre van időm. Az tény és való, hogy eddig már 44 kötetem jelent meg, illetve három további megjelenés előtt áll. Ami a méltánylást illeti, azért nem küzdök, nem bandázgatok. Habár egyáltalán nem borítanak el a díjak, de lépten-nyomon sok-sok visszajelzést kapok a számomra egyedül mérvadó illetékesektől, a nagybetűs olvasóktól. Meg persze hat kislányunokámtól, s – nagyon remélem – pár év múlva a hetediktől, egy kisfiútól, a most született Vincétől is.

Legújabb kötete az év végére várható. Mi lesz a műfaja? Tartalmaz balatoni vonatkozású fejezetet?

– Legújabb kötetem a Katica-Könyv-Műhelynél karácsony előtt megjelenő Nagy­apa meséi közvetve füredi, hiszen főszereplője itt újra meg újra „megreparált” szívű nagyapám, a már említett Péter. Ez a kis gyerekregény az ő erdélyi szülővároskájába, Oravicabányára vezet, valamint az én pátriámba, Pécsre. A varázslatos vízfestményeket a nemzetközi hírű Faltisz Alexandra készítette hozzá. Együtt van még egy újabb tudományos könyvem, s egy kulináris témájú munkám anyaga, az utóbbiban bőven lesznek balatoni, sőt, füredi–csopaki fejezetek.

Ezek is érdekelhetik