filmkritika

2021.08.08. 14:00

Bőr alá kúszó pszichohorror

Az idei horrortermés egyelőre nem túl acélos, kommersz vonalon csak a Hang nélkül 2. tudta hozni a magas színvonalat, míg az elvontabb, művészibb szubzsánerben a Saint Maud volt kiemelkedő.

Péter Zsombor

Ez utóbbi vonal szerencsére ismét mutatott némi élet­jelet, az elsőfilmes Prano Bailey-­Bond Censor című filmje ugyanis emlékezetes darab.

Az 1980-as években járunk Angliában, ahol tombol a „video nasty” korszak. Ez egy gyűjtőfogalom az elsősorban videóra érkező, olcsó és brutálisan erőszakos horrorfilmekre, amelyek sokszor a tiltás ellenére is kézről kézre jártak. Enid (Niamh Algar) cenzorként dolgozik, feladata, hogy úgy vágja meg a filmeket, hogy forgalmazhatók legyenek a nagyközönség számára, illetve ő javasolja a korhatár-­besorolást. Az egyik videó különösen felkavarja, nem a durvaságok miatt, hanem mert rég eltűnt húgát véli felfedezni az egyik főszereplőben.

A sztori remek, a film a filmben elbeszélésmód jól tud működni, a rendező pedig ezt kamatoztatja is, ami egy pszicho­horrornál nem hátrány. Összemossa a képzeletet a valósággal, és ahelyett hogy vakvágányra térítene, inkább nyomasztó utazásra invitál. A történetnek nem az autentikusság a fő erénye, hanem ahogy Bailey-Bond mesél. Látszik, hogy merített a Videodrome vagy a Berberian Sound Studio stílusából, de szó nincs pofátlan másolásról, megvan a kellő kreativitása ahhoz, hogy a Censor önálló alkotásként is működjön.

No de miről is szól a film? Enid láthatóan magának való nő, akit kísért a múltja húga eltűnése miatt. Ön­magát okolja, s noha szülei már tovább­lépnének, ő képtelen feldolgozni a történteket. Mun­kájába temetkezik, de nem különösebben hatják meg a vérgőzös videók. Még akkor sem, amikor történik egy gyilkosság, és az egyik filmet, illetve a benne látható borzalmakat okolják ezért. Kezdettől fogva sejtjük, hogy nincs minden rendben a főhőssel, amikor pedig látni véli húgát az egyik kazettán, elkezd körvonalazódni, hogy mi állhat a háttérben.

A Censor elsősorban a traumák elfojtásáról, a valóság és a téveszmék összemosásáról, valamint a következményekkel való szembesülésről szól. A vágás mint szakma új pers- pektívát kap, ugyanis Enid a filmek mellett saját tudatát is cenzúrázta, amit most vissza akarna állítani. Bailey-­Bond zseniálisan játszik a képarányokkal, elkülönítve a tudatállapotokat. Ez a pszichológiai játék a cselekmény utolsó harmadára áll össze, itt válik világossá a főhős igazi szerepe. Konkrét választ nem kapunk, a direktor több opciót kínál az értelmezésre, a végkicsengés azonban így is elég világos és kifejezetten bizarr.

A Censor sokféle stílusban és mondanivalóval elkészülhetett volna. Kicsit hiányoltam a munkahely részletesebb ábrázolását, illetve az alig 80 perces játék­idő ellenére a tempó is hajlamos belassulni, a végeredmény mégis kárpótolt. Niamh Algar pazar játéka mellett Bailey-Bond atmoszféra­építése is első osz­tályú. A nyolcvanas évek videókorszakának hangulata, a nyomasztó belső utazás és Enid víziói mind fontos katalizátorok abban, hogy az összkép működjön. Egyértelműen rétegfilm, egy szűk közönségnek, de aki kedveli a bőr alá kúszó pszichohorrorokat, az ne vágja ki ezt a címet a nézendő darabok közül.

Ezek is érdekelhetik

facebook comments widget