Csalfa trükk a népszerőség: veszprémi és balatoni kötődéséről is beszélt Nyári Oszkár

A közelmúltban véget érő, népszerű tévésorozatban, a Drága örökösökben a roma családfőt, az Édesapát alakította. Érdekelni kezdett, hogy ki ez a sármos, megnyerő külsejű színész. És az is, hogy ki a párja. Nyári Szilviát Tasnádi István Kartonpapa című darabjában láttam Kaposváron. Füredi találkozásunkkor meglepetésemre kiderült Oszkár veszprémi és balatoni kötődése. Harmadik osztálytól Veszprémbe járt általános iskolába. A Cserhát lakótelep közelében, a Lovassy Gimnázium alatt laktak egy kis házban. A színész nem ragaszkodik tárgyakhoz, utcákhoz, tájakhoz, de a lakótelepi, belvárosi gyerekkori barátságok értékes emlékei közé tartoznak mind a mai napig.

Két esztendővel idősebb bátyja, Nyári Pál, a Drága örö­kösök középső „kocsmatölteléke” a Lovassyba járt, majd Szombathelyen végzett tanárképző főiskolát. Pál népművelő tanár és amatőr színész. Öccse nem volt olyan jó tanuló, hogy a neves középiskolában folytathassa tanulmányait, így a zirci III. Béla Gimnáziumba került.

– Hallottam, hogy a zirci középiskola mély kulturális tradíciójú. A bejárás Veszprémből türelmet igényelt tőlem, mert az utazgatás miatt nagyon korán kellett kelni – idézi fel azt az időszakot Oszkár. – Viszont hihetetlenül családias környezet, szinte burok vett körül. Szerettem az osztályfőnökömet. Barátság alakult ki közöttünk, noha nem bánt velem kesztyűs kézzel, igaz, én sem voltam könnyen kezelhető diák. „Magát imádta, Oszi” – mondta a felesége a tanár úr halála után.

Nyári Oszkár családját törekvő, építő szemlélet jellemezte. Pár éve elhunyt édesapja legendás cigányprímás volt, zenészkollégái a Balaton utolsó bástyájaként emlegették. Kottákat bújt, gyakorolt nap mint nap, ismerte az operákat; olyan képzettségre tett szert, mint egy hegedűművész. Előadóművészi engedéllyel is rendelkezett. Emellett mulattató volt, nyaranta sok helyre meghívták, más-más felállású zenekarokban játszott.

– Édesanyám pedig rengeteget olvasott – teszi hozzá a színész. – Tájékozott volt a drámák, filmek terén is. Bázist jelentett, bármivel fordulhattam hozzá, segítséget kaptam tőle. Emlékszem, nem olvastam el Stendhal Vörös és fekete című regényét, mire elmesélte a történetet.

Oszkárt már tizennégy évesen erőteljesen vonzotta a művészet, azon belül a színészet. Persze még nem volt tisztában azzal, hogy alkalmas-e az efféle önmegvalósításra. Akkoriban ez elsődleges kérdés volt az életében.

– Hogy optimista lettem volna? – kérdezi most önmagától. – Nem, nem… Idealista maradtam. Nem karriervágy, inkább az idő tájt még ifjúkori ambíció fűtött. Édesanyám szerint túláradó önbizalom borított el. A dolgok, a különböző események, amiket magunk körül látunk, tapasztalunk, időnként óhatatlanul pesszimistává teszik az embert. Én igyekszem túllépni ezeken az állapotokon. Lassan megtanultam, hogy nem szabad türelmetlennek lenni… Különös fogalmaim, következtetéseim keletkeztek az időről. Hol kifutottam belőle, hol meg soknak tűnt. A most pillanatait akartam megélni, a most hatalmát akartam megnyerni a céljaimhoz. Makacsul hiszek a pillanatok fontosságában. Egyetlenegy pillanatért érdemes sokat szenvedni, mert mindent átnemesít és elvarázsol. Éppen ezért hiszek az emberek közötti kontaktusokban, találkozásokban. Értékes kapcsolatok jöhetnek létre. Szeretem az embereket. Mindez azonban nem lehetséges küzdelem és kínlódás nélkül. Az idő relatív tényező: örömeink, sikereink idővel csak áldozatok árán valósulnak meg.

Érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett, de elsőre nem vették fel. Hívták a Madách Színház stúdiójába. Kerényi Imrétől arra kereste a választ, hogy a statisztálás lehetőséget kínál-e a továbblépésre, netán a sikeres felvételire. Kerényi nem garantálta a bejutást, a fiatalember másodszor is kiesett a harmadik rostavizsgán.

Következett a veszprémi idő­szak. Kapás Dezsőt kinevezték a Veszprémi Petőfi Színház főrendezőjének, és végzős osztályát levitte a megyeszékhelyre. Kapás őt is hívta stúdiósnak.

– Jó volt bekerülni ebbe a társaságba. Eörsi István Párbaj egy tisztáson című darabjában játszhattam. Az előadást a tragikus körülmények között elhunyt Paál István rendezte. Úgy éreztem, hogy a Veszprémben tanultak hozzájárultak ahhoz, hogy 1992-ben, harmadik nekirugaszkodásra felvettek a főiskolára.

Nyári Oszkár Kerényi Imre osztályába járt. Kiváló művészek tanították: Benedek Miklós, Máté Gábor, Beze- rédi Zoltán, Tordy Géza és Avar István, aki figyelemmel kísérte a tanulmányaikat, személyre szóló feladatokat adott a növendékeknek. Oszkár mély tisztelettel és hálával emlékezik Avar tanár úrra. Osztálytársai közül egyébként mindenki a pályán maradt. A másodig esztendő vizsgaelő­adása, a Sztárcsinálók hatalmas sikert aratott.

– A harmadik évben magunk csináltunk egy produkciót, magunknak osztottunk szerepeket. Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékát az osztály­társam, Hevér Gábor rendezte. Böffen Tóbiást alakítottam. Ekkor szembesültem először ezzel a karakterrel, és gondoltam, hogy ezzel a komikus szerepkörrel gyakran találkozom majd a pályámon. Így is történt, különböző komédiákban játszottam hasonló karaktert.

1996-ban, a diploma megszerzését követően Kaposvárra szerződött. Ebben közrejátszott az is, hogy tanára, Bezerédi Zoltán a Csiky Gergely Színház tagja volt. Nyári (Kovács) Szilvia – Toldi Máriánál tanult énekelni – egy évvel később kezdte meg tanulmányait az egyetem musical szakán Szirtes Tamás osztályában, de már korábbról ismerték egymást Oszkárral, a Fame című musicalből, amelyet 1996-ban játszottak a Thália Színházban.

– Az első próba szünetében Szilvi után szaladtam – meséli Oszkár. – Bármikor szívesen próbálok veled, mondtam neki. Nem volt ez szerelmi vallomás, szakmai elismerésnek szántam, mert úgy éreztem, hogy ez a lány kivételesen tehetséges. Persze semmi sem utalt arra, hogy ebből kapcsolat és házasság lesz. Hiszek a sorsszerűségben, mintha a Jóisten irányítaná a figyelmemet, vezetné a tekintetemet, ám vannak olyan dolgok, amelyeket én alakítok, manifesztálom és megvalósítom. Az intuícióimra támaszkodom.

Szilvia veszi át a szót:

– Amikor Oszi Kaposvárra szerződött, lementem és megnéztem a Pogány Judit által rendezett Pinokkióban és Az üvegcipőben, amit Bezerédi Zoltán rendezett. Abban a pár napban a barátságunk átgördült szerelembe, eldőlt a sorsunk. Az akkori kaposvári színház nagy hatással volt rám, az egyetem elvégzése után oda szerződtem. A névváltoztatásom kicsit tudat­hasadásos állapotot okozott, de úgy éreztem, hogy a Nyári név illik a személyiségemhez.

Nyári Oszkár karakter­színésznek gondolja magát, kis és nagy karaktereket alakított abban a nyolcvan körüli produkcióban, amelyben fellépett. De a cím- és főszerepek is „megtalálták”. A kis- és tévéfilmek mellett tíz nagyjátékfilmben játszott, felében főszerepet. Már a 2005-ös Szőke kóla című alkotás Robijaként népszerűvé vált, de az ország a Drága örökösök című tévésorozatból ismerte meg igazán a nevét, művészetét. Korábban a televízióban a Roma magazinban és a Múzsa című kulturális ajánlóban is volt műsorvezető. Az első nagyjátékfilmes szerepét Pejó Róbert rendezésében a Dallas pashamende című művészfilmben kapta. Az alkotás 2005-ben több rangos fesztivál mellett versenyben volt a Berlinálén és a Szarajevói Filmfesztiválon is. Berlinbe színházi elfoglaltságaira hivatkozva nem engedték ki, Szarajevóból idő előtt hazahívták. A filmben nyújtott alakításáért a Pécsi Nemzetközi Filmünnepen a legjobb mellékszereplő díját nyerte el, de mivel oda sem engedték el, titokban „elszökött” és átvette. Nehezen fogadta a tiltásokat. Okairól így vall:

– Babarczy László igazgatósága idején pedagógiai szigor és fegyelem honosodott meg Kaposváron. A „mindent a színházért” elv uralkodott, ami állandó figyelmet és feltétlen türelmet, alaposságot igényelt.

Szilvia hozzáfűzi:

– Babarczy nagyon erős és határozott értékrendet alakított ki bennünk. Alapigényünk lett a szakmai minőségre való törekvés. Amit elértünk a pályán, az javarészt a kaposvári színháznak köszönhető. Tulajdonképpen ott „nőttünk” föl, az a szakmai fészkünk.

Szilvia pályája is figyelemre méltóan alakult. Több mint hetven színházi szerepében javarészt főszerepeket, címszerepeket játszott. A tévénézők láthatták a Barátok közt és a Jóban-rosszban sorozatban.

Oszkár és Szilvia nagyon sok színdarabban játszott együtt, de a legfontosabb számukra Spiró György Prah című darabja, amely az első kétszereplős munkájuk volt. Több mint hatvanszor játszották Tóth Géza rendezésében, melyet a veszprémi közönség is láthatott.

– Furcsa egy színésztől hallani, de nekem nincsenek szerepálmaim, nem egy konkrét szerep hozza meg az örömöt, az elégedettséget – fogalmaz Oszkár. – A népszerűséget csalfa trükknek tartom. A siker, a boldogság forrásait önmagunkban kell keresni, a harmóniát jó értelmű befelé fordulással, hittel, reális célokkal, letisztult filozófiával, töretlen hűséggel, szeretettel és türelemmel tudjuk meg­teremteni.

Nyári Oszkár 2000-ben létrehozta Budapesten a Karaván Színház és Művészeti Alapítványt. A Pinceszínház adott otthont a színészképző stúdió­nak, amely tehetséges roma és előnytelen helyzetű fiatalok gondozásával foglalkozik. Gyermek- és ifjúsági tagozat működik, felnőtt produkciók születnek hivatásos művészek részvételével. Szeptember közepén ötven ülőhelyes, saját színházat nyitnak a fő­városban.

A pandémia idején filmforgatáson vett részt, az alkotás európai bemutatója szeptember 18-án lesz Párizsban.

– Januárban, amikor Kaposváron a Furcsa pár című Neil Si­mon-­darabot próbáltuk, Bori Tamás felkért készülő, Énisénis című vizsgafilmjének egyik főszerepére. A próbák közötti szünnapokon forgattunk. Egy sikeres színházi vezetőt, ünnepelt főrendezőt alakítok, aki visszaél a hatalmával, és közben – fel sem tűnik neki – karriereket, életeket tesz tönkre. Felesége, a kiváló színésznő figyelmezteti, hogy a vesztébe rohan. A filmbeli feleségemet Györgyi Anna alakítja. A hazai premiert június 6-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartották. A film eddig 38 nemzetközi fesztiváldíjat nyert.

Az új évadban számos új bemutatóban vár szerep a két színművészre Kaposváron és Budapesten egyaránt. S talán valaki – ahogy korábban tették – megint felírja a színház előtti kőfalra: „Szeretünk, Nyári Oszi!”