Tasnádi Csaba rendező A hőstenor című előadásról, az igényes szórakoztatásról

A történet szerint a clevelandi operaházba világhírű olasz tenor érkezik. Mindenki őt várja. Az igazgató és a titkára, Max joggal büszkék, a művész sztárallűrjeit bravúrosan kezelték. A színházban lélekben már az esti bankettre készülnek, amikor beüt a krach. A nagy Tito Merelli helyére be kell ugrani, és az utolsó pillanatban csak a titkár marad. Az előadást a Jászai-díjas rendező, Tasnádi Csaba állította színpadra, a nézők Gaál Attila Csabát, Horváth Csengét, Kőrösi Csabát, Szeles Józsefet, Varga Szilviát, Keller Mártont, Diószegi Imolát és Palásthy Beát láthatják a színpadon. Tasnádi Csaba rendezővel az előadásról, a könnyed műfaj nehézségeiről beszélgettünk.

Hogyan kapta a felkérést?

– Szabadúszó rendezőként dolgozom, amikor hívnak, megyek. Két éve a Latinovits–Bujtor Játékszínben rendeztem a Tortúra című pszicho­thrillert. A színház vezetése most újra felkért.

Tavaly szeptemberben a Győri Nemzeti Színházban állította színpadra ezt a darabot. Más a veszprémi elő­adás, mint a győri?

– Egyrészt más, másrészt nem. A történet ugyanaz, ez egy úgynevezett „ajtós vígjáték”, bizonyos közlekedési rendszereket, megoldásokat át kell venni a szerzőtől, aki pontosan leírja, mit hogyan kell csinálni, mintha komputerrel vagy videójátékkal tervezte volna az egész előadást. Nem nagyon lehet egy ilyen bohózatban mellőzni a szerzői instrukció­kat, mert a konstrukció felborul. Ennek a műfajnak Feydeau volt a nagymestere. Ken Ludwig A hőstenor című műve méltó folytatása a feydeau-i hagyományoknak. Ezért nem lehet merőben más egy-egy előadás, de a színészek egyénisége okán más a megvalósítás mikéntje.

Ez egy bohózat. Szereti ezt a műfajt?

– Nagyon fontosnak tartom ezt a műfajt, szeretem és tisztelem. Tudom, mit jelent az embereknek a jól eljátszott vígjáték, milyen önfeledt órákat ad. Nem véletlenül alapítottam meg a Vidor fesztivált, nagy híve vagyok az igényes szórakoztatásnak. Az orvosok szerint a depresszió ellen három dolog jó igazán: a mozgás, a testi kontaktus és a nevetés. Orvosilag bizonyított tény, hogy a nevetés gyógyír. Az ember ugyanúgy szeret nevetni, mint katartikus élményben részesülni, és elgondolkozni a világ nagy dolgain. Már a görögöknél is úgy volt, hogy délután nézték a szatírjátékokat (komikus tárgyú ókori görög színjátékfajta – a szerk.), este pedig a sorstragédiákat. A kettő együtt adta a teljes színházi élményt. Pláne egy ilyen minőségi darabnál, mint ez a mostani, ahol nemcsak az öncélú szórakoztatás a cél, hanem annak tartalma és mondanivalója is van. Egy mindent elsöprő szerelem, részint egy másik lény, részint a hivatás, a színház iránt, ami olyan erős, hogy vélt korlátainkat is át tudja léptetni velünk.

Mitől lesz minőségi és ­igényes a szórakoztatás?

– Fontos az alapanyag, az alkotótársak odaadása, a gyakorlottság, a szakmai hozzáértés, a tapasztalat, az, hogy az embernek legyen éles szeme elválasztani az ocsút a tiszta búzától, a szórakoztatás címszó alatt felvonuló olcsó és nemesebb dolgokat.

Nehezebb egy bohózatot, rendezni, mint egy tragédiát?

– Sokkal nehezebb. Nagyon komoly szakmai munka áll egy nyílt színi taps mögött. Egyszerűbb jelentőségteljesen, ­szomorúan, magvasnak vélt gondolatokat belebúgni a nézőtér sötétjébe, mint tartalmasan megnevettetni a nézőket. Sokszor úgy érzékeljük, ez egy könnyed szórakoztatás, de mögötte komoly, verejtékes munka van. Amikor a Budapesti Operettszínházban dolgoztam, mesélték, hogy Latabár Kálmán egyszer a két próba között a díszletben levő kerekes kúttal próbált hosszasan, hogy minél tökéletesebb legyen egy villanásnyi poénja, miszerint ráül a kútkávára, belekapaszkodik a láncba, ami letekeredik, ő meg majdnem beleesik. Ezt gyakorolta órákon át, hogy a jelenet minél kacagtatóbb legyen és ne mesterkélt, ne túl hosszú, ne túl idétlen. De megnézhetünk például egy Chaplin-filmet is, irgalmatlan sok munka van benne, rengeteg patikamérlegen kimért, megtervezett, kigyakorolt pillanat. A látszólag könnyed műfaj nagyon nehéz.

Megtalálta a veszprémi színészekkel a hangot?

– Szerencsére már sok színházban, sok emberrel dolgoztam. Mindenkivel megtalálom a hangot.

Rendezőként hogyan élte meg a pandémia elmúlt másfél évét?

– Jól. Négy bemutatóm volt, ami szinte sok. Az első bemutatóm még közönség előtt volt, egy héttel az után zárták be a színházakat, a második bemutató eltolódott nyárra. Helyette váratlanul érkezett egy munka, egy januári bemutató, az volt az egyetlen streamelt elő­adás, de nyáron már játszották több helyen közönség előtt; jó volt élőben látni, nemcsak tévémonitoron közvetíteni. A harmadik bemutatóm egy héttel a nyitás után volt, a negyedik júliusban. Mázlistaként vészeltem át a pandémiát, csak pár hét volt, amikor nem tudtam dolgozni. Kihasználtam az időt, és elővettem azokat a nagy regényeket, amiket az ember elolvas fiatalon, de idősebb fejjel is el kell olvasni.

Dramaturgiai szándékkal olvasta a műveket, hogy majd színre viszi a darabokat?

– Nem. Önmagam örömére. Másként olvassa el az ember pél­dául A varázshegy vagy a Száz év magány című művet harminc, mint hatvanévesen.

Hogy véli? Visszatér a közönség a színházba?

– Ez egy nagyon bonyolult probléma, szociológiai, egészségügyi vetülete is van. Van, aki fél a közelségtől, van, aki oltásellenes és nem mer kockáztatni. Nem tudjuk, milyen mértékben nyúlt bele a pandémia az emberek zsebébe. Bonyolult és összetett kérdés.