Éltető Erzsébet Szív/rag/tapasz című kötetét mutatták be Veszprémben

Éltető Erzsébetet a régióban kortárs költőként tartották számon eddig is, ám a megjelent kötettel most már hivatalos ez a titulus. Ahogyan a beszélgetésen is elhangzott, aktív tagja volt a veszprémi slam poetry körnek, bár önmagát nem vallja slammernek. Elmondta, próbálkozott a slam poetry stílusjegyeit beépíteni az alkotásaiba, de végső soron mindig verseket írt. A költőnő tisztánlátása és definíciós pontossága talán azért is nagyon fontos, hiszen a művészek általában nem vállalják fel, ha egy bizonyos címke alatt valami teljesen mást csinálnak, főként a slam poetry-t űzők. Ezáltal a Pannon Egyetemen végzett irodalmár költőnő méltán vonzotta magához mindenki tekintetét: őszinte és bölcs – akárcsak a versei.

Ha látta valaki Éltető Erzsébetet ezeken a slam poetry összejöveteleken előadni, hallotta a szövegeit, azt gondolta, hogy jó verseket ír. Ez persze ennyiből nem derülhet ki, hiszen jó verset is elő lehet adni úgy, hogy rossznak tűnjön, de rossz verset is úgy, hogy jónak. A Szív/rag/tapasz kötetet olvasva végre írásban is befogadhatjuk a szövegeket, és igazat adhatunk most már magabiztosan annak az érzetnek, hogy ezek a versek bizony jók.

A Szív/rag/tapasz kötet 4 részre oszlik, és közel 60 verset tartalmaz. Éltető Erzsébet kiemelte, a versek időrendben követik egymást a kötetben, fontosnak tartotta, hogy korai (17-18 évesen írt) munkái is megjelenjenek. Ennek köszönhetően láthatjuk a fejlődés ívét, és azt is, hogy Éltető Erzsébet egyrészt már egészen fiatalon is nagyon érzékeny témákról írt, másrészt a kibontakozó nyelvi játékokat, amelyek meghatározzák jelenlegi munkáját. A szerelem és elmúlás témája, az ősz toposza és a színek játéka úgy tűnik, a költőnő különös védjegye. Azért különös, hiszen a legtöbben épp ezeket az elemeket igyekeznek kerülni, mikor a kortárs költészet elismert alkotói szeretnének lenni, hiszen a legtöbb esetben epigonkodónak hat. Éltető Erzsébet talált ezek között valami erőt mégis, amivel még a határon tudja tartani, úgy, hogy ne billenjen el a mérleg nyelve. Ez az erő: a higgadt kifinomultság.

Az persze újabb kérdéseket vet fel, hogy ez a higgadt kifinomultság lesz-e az ars poeticája a későbbiekbek, elbújva marad-e a lángoló szívű hősnő szerepében, hogy az irodalomtudósokban se hagyjon kétséget, vagy felveszi a kesztyűt. Ez persze a jövő zenéje, ám már ebben a kötetben is fel-felbukkan a „vadállat”, vagy a borítóképen látható róka, vagy nevezzük csak szimplán nyers fájdalomnak, ahol nincs önsajnálat, sem szerelem, sem ősz, sem toposztok: csak az Oldott állapot.