Nyugtalanító, nyomasztó érzés lengi körbe a Bárányt

A tanonc most lehetőséget kapott, hogy elkészítse debütáló munkáját, melyhez Tarr executive producerként adta a nevét. A Bárány megnyerte a cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard zsűri díját, ami kétségtelenül jó ajánló­levél, ám hogy kinek készült, és miről is akart igazán szólni ez a bizarr alkotás, az rejtély.

Maria (Noomi Rapace) és Ingvar (Hilmir Snaer Gudnason) egy isten háta mögötti farmon él Izland festői szépségű hegyei között. Tisztességgel dolgoznak a napi betevőért, de kissé távolságtartók egymással. A birkatenyésztéssel is foglalkozó pár világra segít egy kisbárányt, és elkezdenek úgy tekinteni rá, mintha a saját gyermekük lenne. Újra boldognak érzik magukat, majd megjelenik Ingvar bátyja, Petyr (Björn Hlynur Haraldsson), és kicsit felkavarja az állóvizet.

Nehéz helyzet elé állított a Bárány. Fennáll a veszélye, hogy bárminemű információ felfedése az élmény rovására mehet, így muszáj megválogatni, mit árulok el a sztoriról. Akit érdekel Jóhannsson munkája, annak azt javaslom, minél kevesebb előismerettel üljön le megnézni, noha a siker akkor sem garantált.

A cselekmény három szegmensre van osztva, s egyik sem könnyű falat más és más okok miatt. A felvezetés a farmerek mindennapjaiba enged betekintést, s valószínűleg itt el is veszti az átlagnézők nagy részét a film. Bő fél órán keresztül a napi rutint látjuk, ahogy hőseink gondozzák a földet és az állatokat. A másodikban megszületik a bárány, és a bizarr családi idill manifesztálódásának lehetünk tanúi. Az utolsó felvonás szállítja a bonyodalmakat, illetve válaszokkal, revelációval szolgálna, de ne lepődjünk meg, ha nem leszünk sokkal okosabbak a vége főcím után sem. Tarr Béla hatása érződik Jóhannsson feszültségkeltési módszerein, végig körbelengi a művet valami nyugtalanító, nyomasztó érzés. A hangulatra sem lehet panasz, a környezet eleve erőteljes atmoszférát ad, de a történetben van annyi potenciál, hogy a lassú tempó ellenére is érdekfeszítő legyen. Meglepve tapasztaltam, hogy a Bárány sok helyen kifejezetten vicces. Nem klasszikus humorra kell gondolni, inkább az adott szituációból fakadó mosolygásra, netán feszengő nevetésre késztet, de tény, hogy ott a humor az amúgy komoly összképben.

Ami miatt mégis bosszantó a film, az az öncélúság. Sokszor volt olyan érzésem, hogy a rendező csak azért használt fel bizonyos elemeket, hogy önnön fennköltségét bizonygassa mint művész, csak éppen tartalmat felejtett el belecsempészni a látnivalóba. Próbáltam fogást találni rajta, de nem áll össze koherens egésszé a Bárány. Bele lehet látni, hogy a gyermeknevelés viszontagságairól mesél magából kifordult módon, vagy lehet a komplett történetet egy metaforaként értelmezni, de nincs meg sem a katarzis, sem az a kapaszkodó, ami értelmet adna az egésznek. Nem az a probléma, hogy nincs minden a szánkba rágva, de nem szerencsés, ha az ember a megoldást blöffnek érzi.

Akartam szeretni a Bárányt, de Valdimar Jóhannsson megnehezítette a dolgom. A legfrusztrálóbb számomra, hogy az izlandi folklór részletesebb ábrázolásával és komorabb felütéssel olyasfajta bravúros folkhorror lehetett volna, mint amilyen a Robert Eggers-féle A boszorkány. Ez elmaradt, s vitathatatlan, hogy egy különleges hangulatú és autentikus darabról van szó, de tartalmilag olyan ingatag lábakon áll, mint a ma született bárány.