„A Pink Floyd zenéje ötven évvel ezelőtt is érvényes volt, és most is az”

Beszélgetésünk egyik apropóját az adja, hogy kereken ötven éve, 1971 őszén jelent meg a Pink Floyd Meddle című albuma. Miért érdemes erről megemlékeznünk, mit üzenhet a ma emberének ez a lemez?

- Nem tudom, mit üzenhet a ma emberének, mert nem egyszerűek ezek a Pink Floyd-dalok. A Meddle-en két olyan szerzemény is van (az Echoes és A Pillow of Winds), amelyek nagyon enigmatikusak, inkább hangulatokat, benyomásokat igyekeznek rögzíteni, nem egy bizonyos érzés vagy esemény ihlette őket. Az Echoesnál egyenesen kibogozhatatlan, miről szól, annyiféle értelmezést enged meg: „Albatrosz, égi vándor / Magasban fenn, könnyű szárnyon / Mélyben alant korallsziklán / Részeg hullám járja táncát / Visszarévedő időnek / Hangja szól a puszta parton / S opálfényben zöld s kobaltkék minden”. A Pillow of Winds lehet egy szerelmes dal első olvasatban, egy vélt vagy valós beteljesült szerelemről, de benne van az új kezdet lehetősége, az útnak indulás, amikor véget ér az éjszaka, és elkezdődik valami új. Igazából nem tudjuk megfejteni, de ettől jó, így mindenkinek tud mondani valamit – ha egyértelmű lenne, korántsem lenne ennyire érdekes. A Meddle egyébként véleményem szerint választóvonal a Pink Floyd két korszaka között, mert ez az utolsó olyan lemezük, ahol különböző hangulatú és műfajú dalok szerepelnek (dzsessz, blues, pszichedelikus rock), ugyanakkor a One of these Days és főleg az Echoes hangzásban már megelőlegezi a Dark Side of the Moon és a Wish You Were Here dalait. A Meddle az utolsó „vegyes felvágott”, az utána következő lemezek már általában egyetlen témára fókuszáló concept albumok.

A beszélgetésünk másik apropója, hogy elkezdted lefordítani a zenekar dalszövegeit.

- A The Wall felénél tartok, és az Animals van még hátra.

Hol olvashatjuk ezeket a fordításokat?

- Nem tudom, milyen formában lehetne nyilvánosságra hozni őket, és afelől is vannak kétségeim, hogy érdekel-e ez valakit.

Miért pont a Pink Floyd dalszövegei ragadtak meg?

- Két oka is van. A koronavírusnak „köszönhetően” éppen kórházban feküdtem, amikor olyan Pink Floyd-dalokkal találkoztam, amiket addig nem ismertem. A Grantchester Meadowst hallgattam, nagyon szép, lírai szövege van, ami nekem nagyon-nagyon tetszett. Először nem értettem pontosan, miről szól, de aztán rájöttem, mit akar mondani. Gondoltam, megpróbálom lefordítani. Viszonylag könnyen sikerült is, talán mert az első sor annyira egyértelmű volt, adta magát, aztán jött a következő, és szépen összeállt az egész dal.

„Hagyd el, éjnek rideg árnya, e birtok nem tiéd / Fenn az égen egy madár kiált / Suttogás, halk motozás a hajnal ködében / Hazudtolja meg a tájon ülő csendet...„ Amikor ez megvolt, azt gondoltam, lefordítok még egyet. Ez volt a High Hopes, ami szintén nagyon tetszett. Ez jó nagy ugrás volt a Grantchester Meadows után, hiszen az az 1969-es Ummagummán szerepel, míg utóbbi az 1994-es Division Bell albumon. Ezután a Learning to Fly következett, és utána jött a Time, tetszési sorrendben. Ezután már tudatosan, egy-egy lemezt kiválasztva kezdtem el fordítani a dalokat. Nem időrendben haladtam, a Divison Bell-lel kezdtem, aztán jött az A Momentary Lapse of Reason, míg a legelső lemez, a The Piper at the Gates of Dawn csak jóval később következett. Fordítás közben igyekeztem ritmikailag és rímekben is megfelelni az eredetinek, ezért muszáj volt egy picit szabadabban átültetnem a sorokat, nem szó szerint.

A másik oka, amiért Pink Floyd-dalokkal kezdtem foglalkozni, az volt, hogy találkoztam egy olyan zenésszel az alapító tagok közül, akit én annyira nem ismertem, de akinek a személye teljesen magával ragadott, megérintett a sorsa. Ő Syd Barrett, miatta kezdtem el elmélyedni a szövegekben.

Syd Barrett (Cambridge, 1946. január 6. – Cambridge, 2006. július 7.) angol énekes, gitáros, zeneszerző 1965-ben alapította zenekarát, a későbbi Pink Floydot. Karrierje csak néhány évig tartott, a Floyddal összesen két lemezt készített (The Piper at the Gates of Dawn, 1967 és A Saucerful of Secrets, 1968). A közös munka és a koncertek során Barrett viselkedése egyre kiszámíthatatlanabb lett, melynek legfőbb oka LSD-függősége volt (bár feltételezések szerint valamilyen mentális betegségben is szenvedett). A fellépéseken sokszor ugyanazt a hangot játszotta végig, máskor katatón állapotban állt a színpadon és maga elé nézett, míg a többiek játszottak. Végül 1968 áprilisában a zenekar bejelentette, hogy Syd Barrett többé nem tagja a Pink Floydnak. Barrett ezután még két szólólemezt adott ki, majd 1972-ben, 26 évesen abbahagyta a zenélést és haláláig elvonult a nyilvánosság elől.

A korai lemezek dalaiban, amiket Syd Barrett jegyzett, sajátos, a gyermekkor világát megidéző szövegekkel találkozhatunk (The Gnome, Bike, Mathilda Mother, The Scarecrow). Syd kicsit idegenül mozgott a világban, ezt az idegenségét nagyon jól tükrözik ezek a dalok, például a Jugband Blues: „Szép tőled, és nagyon megható, hogy most gondoltál velem / De azt tisztelettel meg kell mondanom neked / Nem vagyok jelen / S nem tudtam, hogy ily közvetlenség lehet / És nem tudtam, hogy ily szomorú a hold / És az meg, hogy a cipőm kidobtad, nem gond / S az sem, hogy nem adtál rám pirosat / És bár tudnám csak, ki írhatta ezt a dalt.” Mintha a saját sorsát is előre látta volna. Syd Barrett megfejthetetlen személyisége (máig nem tudjuk, mi az oka, hogy összeomlott), az ő alakja, sorsa ragadott meg. Kihívás volt számomra, hogy mit tudok kezdeni ezekkel a szövegekkel, vissza tudom-e adni ezeknek a daloknak a mondanivalóját, a jelentését.

Persze nem csak azok a dalok érdekeltek, amelyeket ő szerzett, hiszen a későbbi lemezeken újra és újra megemlékeztek róla a banda tagjai, több dalban is meggyászolták Syd tragikus visszavonulását nemcsak a zenekarból, hanem a való világból is. A Division Bell nagyrészt róla szól, de a Wish You Were Here albumon is a két legfontosabb dalban megjelenik Syd személye.

„Ó, hogy szeretném, ha itt lennél / Mi, két árva lélek, / opálba zárt fények, / már időtlen / rójuk rég megszokott körünk, / s mire leltünk, / csak ős félelem. / Bár itt lennél velem.” Ezek a szövegek egyébként ma is megállják a helyüket, amellett, hogy nagyon költőiek, lírai hangzásúak, mindegyikben van valamiféle enigmatikus jelleg, és ezeknek a rejtélyeknek a kibogozása az új hallgatók számára is intellektuális izgalmat jelenthet.

A Pink Floyd zenéje is olyan időtálló, mint a dalszövegei?

Nem vagyok zenei szakértő, de azt gondolom, hogy a Pink Floyd zenéje ötven évvel ezelőtt is érvényes volt, és most is az. Nyilván sem a 23 perces Echoest, sem a 13 perces Shine On You Crazy Diamondot nem fogjuk a kereskedelmi rádiókban viszonthallani, hiszen ez a zene nem a pillanatnak szól, ezek a dalok nem a „hét slágerei”, amit meghallgatsz, és a következő héten már el is felejted az előadójával együtt. Ahogy egy kommentelő írta a közösségi videómegosztón:

David Gilmour egyetlen gitárszólója többet ér, mint Justin Bieber egész életműve.

Nekem is körülbelül ez a véleményem. A Pink Floyd mindig törekedett rá, hogy elkerülje a zenei közhelyeket. Van egy sajátos, kizárólag rájuk jellemző hangzás, ami összetéveszthetetlen, és amit véleményem szerint Roger Waters kilépése után is meg tudtak őrizni. Ezt a bandát olyan kreatív és invenciózus zenészek alkották, akik mindig a megújulásra törekedtek, másokat jóval megelőzve zörejeket, effekteket használtak a dalaikban, addig nem hallott hangzással kísérleteztek – hogy visszakanyarodjunk a Meddle-hez, erre jó példa a One of these Daysben a basszusszólam, amitől olyan dögösen indul a lemez, majd a vérfagyasztó pillanat, amikor meghalljuk a dobos Nick Mason eltorzított hangját: „One of these days, I'm going to cut you into little pieces”.

Borítókép: Pink Floyd-koncert az 1973-as amerikai turnén Fotó: Erik Calonius/wikimedia