Bond hattyúdala

Jövőre lesz hatvan éve, hogy őfelsége titkos ügynöke azóta szállóigévé vált frázisait először mondta el a mozivásznon, de nem csak emiatt különleges a Nincs idő meghalni. Ez a film ugyanis a Daniel Craig-éra utolsó darabja, méltó lezárása egy korszaknak. Bond (Daniel Craig) és párja, Madeleine (Léa Seydoux) afféle mézesheteket töltenek együtt. Az ügynököt természetesen megtalálják és az életére törnek, aminek az lesz a vége, hogy öt évre szögre akasztja fegyverét. Amikor egy új tömegpusztító fegyvert ellopnak, a 007-es visszatér a szolgálatba, ráadásul rá kell jönnie, hogy személyes érdekeltsége is van az ügyben.

Mint említettem, ez a Craig-éra utolsó felvonása, szám szerint az ötödik film, s bár nem ő bújt legtöbbször a karakter bőrébe (azt Ro- ger Moore mondhatta el magáról), ő volt a leghosszabb ideig Bond, egészen pontosan 15 évig. A 2006-os Casino Royale éles váltást hozott a korábbi, kis túlzással szuperhősökre hajazó, helyenként egészen elszállt koncepciójú Pierce Brosnan-alkotásokkal szemben. A kevésbé kifinomult, sokkal agresszívebb és keményebb külső mellett a karakter sokkal érzékenyebb, megfoghatóbb, emberibb lett. A 2012-es Skyfall talán minden idők legjobb Bond-filmje, s a gyengébb darabok, mint a Quantum csendje vagy a legutóbbi Spectre ellenére okkal reménykedhettünk, hogy olyan befejezést láthatunk, mely méltó módon búcsúztatja ezt a földhözragadtabb, s egyúttal szerethetőbb ügynököt. A történet alapján ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, szerencsére egy fokkal komplexebb, mint elsőre tűnik.

Cary Joji Fukunaga rendező a kifejezetten hosszú nyitószekvenciában előrevetíti, mire lehet számítani. Igyekezett összegyúrni a szokásos Bond-stílusjegyeket ­(pörgő akciók, kémkütyük, szép nők) az újításokkal, illetve a Craig-filmekben megszokott, nem epizodikus történetmeséléssel. Így nem árt némi előismeret, ugyanis a Spectre-ben lezajlott eseménysor következményei visszaköszönnek az új alkotásban is. Ez a kettősség körbelengi a filmet, ami időnként kissé furcsán veszi ki magát. Alapvetően jól működik a recept, de érezni, hogy vagy a dráma, vagy az akció szorul jobban háttérbe a kelleténél, mintha ­Fukunaga nem mindig tudná középen tartani a mérleg nyelvét. Erre rátesz egy lapáttal a 163 perces játékidő, mert hiába nem unalmas a film, a hosszán bőven lehetett volna kurtítani. Szőrszálhasogatásnak hat, de az alapvető akciófilmes hibák is sokszor szemet szúrtak. Az ellenség katonái mindig vaktában lövöldöznek, a távolság mint fogalom nem létezik, illetve Bond sokszor csak úgy megmenekül. A háttérből ténykedő gonosz, Safin (Rami Malek) is csak addig izgalmas antagonista, amíg ténylegesen fel nem tűnik, utána már csak egy tipikus, fegyverekkel kereskedő, istenkomplexusos tucatfigura.

Mégsem szeretném lehúzni a filmet, mert bőven sikerül kompenzálnia ezekért a hibákért. Megvan a lendülete, az akciók látványosak, a karakterek pedig működnek. A régi arcok mellett az újak sem szégyenkezhetnek. Tiszteletét teszi egy másik 007-es, kinek különösebb funkciója nincs, de nem is zavaró a jelenléte, a kubai Paloma (Ana de Armas) röpke zúzása a főhőssel pedig a Nincs idő meghalni egyik csúcspontja. A befejezés egyszerre bátor, szép és a maga módján meglepő. Tökéletesen illik a Craig-éra kicsit realistább stílusába.

Megvannak a hibái, s hosszabb is a kelleténél, de a Nincs idő meghalni egyértelműen a jobban sikerült Bond-filmek táborát erősíti, a Casino Royale-tól és a Skyfalltól talán elmarad, ám így is változatos élmény, amely a franchise bevett paneljei mellett nem fél innovatív lenni. Meg fogja osztani a rajongókat, de nem hagy maga után keserű szájízt. Daniel Craig méltó módon köszönt el egy olyan hattyú­dalban, mely közelebb tudta hozni hozzánk ezt az elérhetetlennek tűnő karaktert. Élő, érző embert csinált James Bondból. Bárki is veszi át tőle a stafétát, fel kell kötnie a gatyáját.