Finoman gunyoros és szellemes Gaál Antal új kötete

A csaknem kétszáz oldalas könyv útbaigazító feliratokkal „megpakolt” borítója félreérthetetlenül közli, hogy milyen élmény vár az olvasóra. A harsány, nem éppen szemérmes tálalás megjósolhatóan vonzani fogja a Gaál költészete iránt érdeklődőket. S akadnak jócskán. Hogy mi a titka ennek a relatív népszerűségnek? Korábban azt írtam volna, hogy kurta költeményeivel arat tetszést, lírai meditációfutamai szinte felkínálják magukat. A mostani kötetre ez már nem érvényes, a második fejezetben terjedelmesebb darabok is kerültek a válogatásba. A kötet alcíme – 150 + 3 vers mindenkinek, avagy Józsi esete a gyémánttal és a kántor feleségével – ironikus hangvételű. Több is ennél: finoman gunyoros és szellemes humorú. Gaál kiszúrja azokat az ellentmondásokat, megbocsátható és megvetendő balgaságokat, kóros jellemhibákat és erkölcsi fogyatékosságokat, melyek átszövik lényünket, létezésünket. Mondhatnánk, hogy napjainkban ez a költészet feladata. A szépelgéssel, a romantikus árnyalatokkal, a sorokban elbújtatott hízelkedéssel, nyafogással a mostani, „kocsonyásodó” világ olvasója – ha egyáltalán verseskötetet vesz a kezébe – semmire sem megy, zsákutcába kerül. A kötet végén található vallomásban – Miért születnek a versek? – a költő sűrített választ ad a mindnyájunkban felmerülő kérdésre: „Az ok valójában triviális: ezek az inspirációk nem megfoghatók. Néha van egy konkrét kiindulási pont, egy úgynevezett ihlet, de előfordul, hogy az sincs… De azt soha nem lehet tudni, hogy mi az, ami valójában van, mert ezek mind a mélytudatban zajlanak. Ez az egész nem más, mint kapcsolat a mélytudat és a fizikai lét között.” 
Gaál Antal rímtelen, dallamtalan verseket ír; eszköztelensége tudatos, felerősíti szarkazmusát. Direkt módon kimondja, ami zaklatja, felháborítja. Mégis valahogy derűsnek érezhetjük a költeményeit: „én nem vagyok éhes / és szomjas sem vagyok / csak öreg / bár még működőképes / de ki tudja meddig / holnapig? / holnaputánig?” Bölcsen, már-már lappangó kajánkodással felülkerekedik kibillent, kisarkított perceink, napjaink, évszakaink megmásíthatatlan jelenségein. Jövőképe azonban borús és komor. A kötet hátsó borítójára tördelt (a tipográfia, a borítóterv és az illusztrációk a szerző munkái), Észre sem vesszük című versére érdemes figyelni: „Biztos jobb, hogy béke van? / A béke unalmas és terméketlen. / De mi legyen helyette? // Azt akarom, / hogy azt gondold, azt lásd, amit én. // Háború és béke: volt már ilyen. De a / szavak a szótárakban kicserélődtek rég.” A költő aspektusai változatosak: éteri képei – ördög, Jóisten –, érzelmi labirintusai – nyári éjszakában muzsikáló angyal –, megbékélést sugalló epigrammái („más bánatán miért búsongjak / dörmögi bosszúsan a költő // mindenki más világot keres // menjetek csak! nekem jó ez itt / mert más lesz majd nélkületek.”) fokozzák talán eddigi legjobb kötetének nívóját. Átértelmezései mellőzik a metafizikus hatásokat, költői „mélytudat” ide vagy oda, Gaál nem ismer pardont, mellébeszélést, sőt olykor távolságtartóan analizál, legyen szó önmagáról: „s mi fog történni ha egy nap / nem jut eszembe a bankkártyám / ezerszer használt négy jegyű kódja”. Enyhe pesszimizmus is ellepi verseit, ám ítélőképessége, kétkedései és tisztánlátásának profán vetületei esztétikai kommentárok, reakciók. 
Az új kötetben helyet kapott a tavalyi, füredi Quasimodo költőversenyen oklevéllel jutalmazott Iharkút című költeménye, mely az emberi rombolással szembesít minket. Az uszodába tévedt kutya története és a balfácán Józsi esetei mosolyt fakasztanak, de életünk nélkülözhetetlen elemeit soroló, bravúros dramaturgiájú, bármikor ellenkezőjére fordítható jóslatai mélyen elgondolkodtatnak. Gaál rólunk is szól Úgy megyünk el című versében: „egyszer csak valaki / lekapcsolja majd a villanyt / és úgy megyünk el mintha / soha nem is jártunk volna itt.”