Szenvedéllyel tarkított elegancia: a Gipsy Kings a VeszprémFesten

Egy kis fesztiváltörténet. A városi legenda szerint a VeszprémFest ötlete egy kreatív fröccsözés keretein belül fogalmazódott meg Mészáros Zoltán majdani fesztiváligazgatóban. A történet szereplője még Pacsay Attila zeneszerző, aki elmesélte neki, hogy Ausztriában egy valószínűtlenül kis helyen látta fellépni Luciano Pavarottit, mire Mészáros Zoltánnak az ugrott be, hogy akkor valami hasonlót lehetne csinálni a Szentháromság téren. Készített is egy beadványt Pavarotti Veszprémben címmel, amire az akkori városvezetés részéről egy megvalósíthatósági tanulmány volt a válasz, amelyben kifejtették, hogy a város kicsi, nem rendelkezik elég parkolóhellyel, és egyébként is, világsztárok márpedig ide nem jönnek. 
Nos, Pavarotti nem is jött, José Cura azonban nagyon is, rögtön az első fesztiválra, ami azóta elfoglalta méltó helyét az exkluzív, prémiumfesztiválok mezőnyében. Az idei pedig már éppen a huszadik lenne, ha nem szól közbe egy világjárvány. Egy igazi sikertörténet szemlélő részesei lehetünk tehát, akár az egyik idei, visszatérő fellépő, a Gipsy Kings esetében. 
Az egész úgy kezdődött, hogy a spanyol polgárháború következményeként két cigány (vagy ahogy Nyugat-Európában hívják őket, nomád) család elmenekült Katalóniából, és a dél-franciaországi, korábban Van Gogh által is meglátogatott Arles városában telepedett le. 
A Reyesek (ez királyokat jelent spanyolul) és a Baliardók utódai aztán a hetvenes években megalapították a Gipsy Kings elnevezésű zenekart, amely (nevezzük így) flamenco-popot játszik. Van ebben valami, hiszen muzsikájukban egyaránt tetten érhető mindkét műfaj számos eleme. 
Jelenleg öt Reyes és három Baliardo alkotja a bandát, a dalokat, amelyek közül jó néhány világsláger lett az évek során, valamiféle sajátos határ menti keveréknyelven adják elő, ahogy Karl May mondaná, ügyesen keverve a spanyol (andalúz), francia, olasz és cigány szavakat. 
A mostani koncertjük első perceiben fény derült a világsiker titkára, amit egyszerűen úgy lehetne összefoglalni, hogy ez itt kérem bitang jó. Ráadásul a Diana Krall-esthez hasonlóan remekül szól minden, ami nem kis teljesítmény a hangosztály részéről, mert míg egy kvartet hangosítása minden keverő ember legszebb álmai közé tartozik, addig itt, ha nem is egy száztagú zenekart kell figyelni, de azért elég nagy a tumultus a színpadon, ráadásul mindenki úgy virgázik a gitárokon, mintha az élete függne tőle. 
A főnök, Nicolás Reyes fantasztikus figura, mintha összegyúrtak volna egy dont, egy vajdát, Grga bácsit és egy olyan karmestert, aki a szeme sarkával is vezényel. A banda minden tagja fegyelmezett, elegáns, ugyanakkor szenvedélyes és virtuóz, minden mozdulatukon látszik, hogy évtizedek után is imádják, amit csinálnak, és hogy nagyjából mindegy nekik, hogy egy arénában teszik mindezt, vagy egy lakókocsi előtt, a tűz mellett. Vérből és szívből nyomják, ugyanakkor persze vérprofin. 

Miután már a buli első harmadában beáldozzák az egyik legnagyobb örökzöldjüket, a Baila Me című kompozíciót, kíváncsivá tesz, hová fut majd ki ez az egész. Előtte azonban még történik egy és más. A vokális számokban többnyire a főnök énekel, remekül és szívszaggatóan flamencósan, azonban egyszer csak előrelép az egyik Reyes vagy az egyik Baliardo, ezt sajnos nem tudom megállapítani, és belekezd a Hallelujah-ba, Leonard Cohentől. Alig hiszek a fülemnek, a szerény vokalista olyat énekel, mint Andrea Bocelli, majd visszalép néhány újabb ujjgyakorlatra, amiket persze még a kivetítőn is alig lehet szemmel követni. 
Ezek zsenik, gondolom ekkor, a kifutásról meg annyit, hogy a ráadás első dala a Volare, a hatást el lehet képzelni, majd Nicolás Reyes a cappella elénekli Sinatrától a My Way-t, ami Nina Hagen és Sid Vicious után ismét új értelmet kap és nyer. Újabb pompás este zárul ezzel a VeszprémFesten, ami kimondottan jól áll a városnak, és akkor a párhuzamosan zajló Rozé, Rizling, Jazzről még nem is beszéltünk. 
Tele a tér emberekkel, jó zene szól, a teraszok tömve, a Polgármesteri Hivatal előtt gyerekek heverésznek babzsákokon és nyugágyakban, és felbukkan közöttük egy lány locsolókannával és megöntözi a virágokat. Ja és egy másik zseni kitalálta, hogy a tűzcsapra szereljenek egy másik csapot is, tekintve, hogy meleg van. Alighanem valahogy így kellene élni.