Kata önterápiája másoknak is segíthet

2022.08.09. 08:00

Gyermekkori élményeink, traumáink kihatnak a felnőttkori életünkre

A kisgyerekek biztonságérzete rendkívül érzékeny és sérülékeny. Ezen a falon elég egy kis repedés ahhoz, hogy olyan maradandó károk keletkezzenek, amelyek terhét akár felnőttként is cipelhetik tovább. Akár évtizedeken át. Mondhatnánk, hogy az ajkai Sabjanics Kata azon szerencsések egyike, aki saját maga időben felismerte a bajt, és segítséget kért. Ennek köszönhetően mára rendbejött az élete, megtanult együtt élni a gyengeségeivel. Olyannyira, hogy történetét a közelmúltban megjelent, Határeset című regényében írta le.

Tóth B. Zsuzsa

Sabjanics Kata kötete hiánypótló, hiszen a borderline szindrómát kevés hazai szerző dolgozta fel regényben Fotó: Györkös József

Kata jól tudja, hogy a gyermekkori élmények, traumák kihatnak a felnőttkori életre, tapasztalja, hogy hatással vannak a mai napig a döntéseire, meghatározzák a mindennapjait. - Nehezen engedek el dolgokat. Amit gyermekkorban tapasztal az ember érzelmileg, az mindenképpen hatással van felnőttkori életére. Ötéves voltam, amikor elváltak a szüleim, főként édesapám alkoholfüggősége miatt. Ezután Édesanyámmal és a testvéreimmel Ajkára költöztünk. A gyerekkoromat egyszerre határozta meg a vágy, hogy tartozzak valakihez és az elszigetelődés, mert nem kaptam viszonzást. Apás akartam lenni, nagyon szerettem volna hozzátartozni, de ez nem adatott meg, és hiába volt meg minden más, állandó hiányérzet gyötört. Befelé fordulóvá váltam, és én lettem az a fiatal kamasz lány, akit nem lehetett elérni, hiszen elzárkóztam mindenkitől. Csendes ugyanakkor mosolygós voltam, miközben tombolt bennem az elkeseredettség. Érettségi környékén szándékomban állt meglátogatni édesapámat, el akartam mondani neki, hogy boldogulok, de elkéstem. Meghalt. A problémák ezután kezdődtek. Az egyetemen nyélgázon kezdtem el élni, bulik kifulladásig, állandó éjszakázás, alkohol. Talán jelezni akartam valamit. Nem tudom. A tanulással sosem volt gond, maximalista vagyok, mindent igyekszem 110 százalékon csinálni. Csakhogy megjelentek a fizikai tünetek. Egyre gyakrabban volt rossz a vérnyomásom és a pulzusom, éjszakákon át nem tudtam aludni, állandó pánikszerű rosszullétek gyötörtek. Ezek után elutaltak kardiológushoz, neurológushoz, akik nem találtak semmit. Az állapotom rosszabbodott, céltalanná váltam, egyre kicsapongóbb lettem, semmi nem kötött le, semmi nem érdekelt. Azt tanácsolták, menjek el pszichiátriára. Nem nagyon ellenkeztem, de fenntartásokkal kezeltem, aztán rögtön az első

alkalommal megfogtak, előjöttek azok a kérdések, amitől ott akkor összeomlottam. Mint egy vulkánból, úgy törtek elő belőlem a sérelmek, elfojtott érzelmek, indulatok. Nagyon rázós időszak volt ez számomra, pszichiáter kezelt, gyógyszereket szedtem, néha én magam sem értettem mi történik velem, és én ebben a kaotikus periódusban megismerkedtem egy fantasztikus emberrel, aki azóta már a férjem – sorolja Kata az állomásokat, amelyeket még újabbak és nem kevésbé nehezek követtek. Letette a gyógyszereket, megszakította a kezelését, és élte az életét. De ezután is gyakran előfordult, hogy úgy tört rá a pánik, mint derült égből a villámcsapás, azt érezte, hogy vagy kiugrik az ablakon, vagy kárt tesz valakiben. Újra kellett kezdeni a gyógyszerek szedését, a kezeléseket, ezúttal pszichiáterhez és pszichológushoz egyaránt járt, éveken keresztül, betartva a szabályokat. Terapeutája tudta ismét felemelni. - Örökké hálás leszek azért az energiáért, amit általa nyertem. Megtanultam elengedni, lezárni, kezelni a szorongásomat és hinni magamban, az erőmben. Letehettem a gyógyszereket és megpróbáltam elboldogulni az életben, mert tudtam, hogy igenis képes vagyok rá. Az elhatározásom az volt, hogy mire az oltár elé állok, nem lesz sem gyógyszer, sem terápia. Évek munkája volt, de sikerült – mondja Kata. Peti, a férje pedig vallja, hogy jobban ismeri a feleségét, mint ő saját magát. - Jó érzékkel tud a megfelelő irányba terelni. Ha meg éppen nem tud segíteni, akkor háttérbe lép és tiszteletben tartja a határaimat – szögezi le Kata, akit a férje a regény megírásában is támogatott. De miért kellett papírra vetni a történetét?

– Szeretném, ha a könyvben leírt, általam megélt helyzetek elrettentő példák lennének. A regényt írva újra végig éltem azokat a kétségeket, amelyekkel szembesültem a gyermekkorom során és amikor terápiára jártam. A regény főhőse, egy fiatal, borderline személyiségzavarban szenvedő lány hozzám hasonló megpróbáltatásokon megy keresztül. Úgy éreztem, hogy meg kell írnom a könyvet, de kiadásra nem gondoltam. Annak idején önterápiaként kiírtam magamból a szenvedést, a rossz élményeket és az akkor jót tett. Most elővettem ezeket a novellákat, és mint a mozaikdarabok, összeálltak egy regénnyé. Közben felmértem és beláttam, hogy milyen utat jártam be és könnyebb lett minden az írástól. A könyv megírásában, a szakmai hitelesség érdekében sokat segített a pszichológus, aki kezelt. Terápiás beszélgetéseket írtam a történetbe, azokból modelleztem le a borerline személyiségzavart. Közben rájöttem, hogy segítséget jelenthet, sok kérdésre választ adhat a könyv azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek. Társat találhatnak a sorokon keresztül, felismerhetik, hogy a problémával nincsenek egyedül. Meglepő, hogy az utóbbi években milyen sok, hasonló gonddal küszködő emberrel találkoztam. A mentális problémákkal élők sokszor fel sem ismerik azt magukban, vagy félnek bevallani maguknak, hogy igenis valami baj van. Én is féltem, kétségbe voltam esve magamtól, az érzéseimtől.

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam már és tudom, hogy ha egy embernek segített a könyv, akkor már megérte megírni – vallja Kata. Őt is meglepte, hogy milyen hamar talált kiadót a kötethez, sőt, hosszú távú együttműködés lehetősége – körvonalazódik, várják a következő kötet anyagát. – Vannak terveim, szeretnék fejlődni, tovább foglalkozni az írással. Az a célom, hogy valami egyedit hozzak létre, olyan könyveket tudjak írni, amelyek nyomot hagy az olvasóban. Úgy érzem a Határeset egy jó kezdet. Kata könyve hiánypótló, hiszen a borderline szindrómát kevés hazai szerző dolgozta fel regényben. Amellett a műfaja monológ, amelyből ugyancsak nem sok látott még napvilágot. - Arra törekedtem, hogy valóságos legyen ez a történet. Az olvasó átérezze a mélységet, a kilátástalanságot, a kétségbeesést, a kínzó ürességet. Igyekeztem úgy fogalmazni, hogy mindenki számára érthető legyen ez az állapot. Nem finomkodtam, és ezt a történetet, úgy gondolom pont ez teszi hitelessé. Az az ember, aki bajban van és az utolsó fűszálat markolva próbál visszamászni, az nem cicomázza ki a szavait.

Ennél a személyiségzavarnál tipikus jellemvonás a szélsőséges hangulatingadozás, csakúgy, mint az üresség érzése, hogy nincs tovább, nincs cél, nincs jövőkép. Jellemző az énkép állandó bizonytalansága, a kérdés, hogy ki vagyok, mit akarok a világban. Az öngyilkossági hajlam szintén jelen van, és sokan el is jutnak addig. Azonban a legtöbb esetben figyelemfelkeltés, segélykiáltás a cél. Sajnos előfordul, hogy az túl „jól” sikerül – mondja a szerző. Kata azt tanácsolja a borderline személyiségzavarral küzdő emberek környezetében élőknek, hogy legyenek türelmesek. Kulcsfontosságú a tolerancia, hiszen a beteg majdhogynem óránként csapong egyik végletből a másikba, a reakcióik kiszámíthatatlanok. Nehéz ezt kezelni, mindenképpen orvosi segítség szükséges.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában