Több mint harminc önálló könyv fémjelzi a fáradhatatlan Hangodi László munkáját

- Egy gazdagon befutott szakmai életpálya nem a semmiből jön, ha szerencsés az ember, akkor olyan mesterek keze alatt tevékenykedhet, akik megvilágítják számára azt az utat, amelyen elindulhat. Ráébresztik arra, hogy elhivatottsággal, szorgalommal hosszú évtizedek munkájával olyan szakmai pályát járhat be, amelynek produktumára büszke lehet. Mestereim közül, az időrendiséget szem előtt tartva, elsőként Reindl Erzsébetet említeném. Még alsósként az ő honismereti szakkörébe jártam, amit nagyon élveztem, hiszen már akkor kifejezetten érdekelt a történelem, elődeink élete, ezen belül főként Tapolca és a környék múltja. Emlékezetes élményem, hogy negyedikes koromban, a napköziben egy alkalommal már minden dolgommal végeztem, s hogy ne utatkozzam, egy török-magyar végvári kori novellámon dolgozgattam. Erzsi néni észrevette, hogy mással foglalkozom, s elkérte tőlem a füzetet, majd leült a tanári asztalhoz és olvasni kezdte. Aztán kiment a teremből, és egy idő múltán, amikor visszajött, minden különösebb megjegyzés nélkül, de mosolyogva átnyújtotta a kis kéziratomat. Negyedik osztályos voltam, az akkori 1. számú általános iskolában, a mai Bárdosban. Nagyjából huszonöt évvel később tudtam meg, hogy Erzsi néni a tanáriba vitte a füzetet, amelyből az ott lévő pedagógusoknak felolvasást tartott, azzal a megjegyzéssel, hogy "erről a gyerekről még fogunk hallani" - emlékezett vissza a kezdetekre Hangodi László.
Reindl Erzsébet gyémántdiplomás pedagógus, Pro Comitatu díjjal kitüntetett helytörténet-kutató, Tapolca város díszpolgára alig két éve hunyt el, ám egykori "jóslatának" beteljesülését maga is megtapasztalhatta, hiszen a későbbiek során remek kapcsolatot ápolt egykori diákjával, akivel a közös érdeklődési kör okán mindig volt miről beszélgetni.
- A gimnáziumi évekből Czuczor Sándor tanár úr nevét említeném nagy szeretettel, aki a szakszerű történelemkutatás tudnivalóit és kutatás szenvedélyét oltotta belém a saját példájával, és óriási szerencsémnek tekintem, hogy Tóth József, akkor már mint nyugdíjas iskolaigazgató, óraadóként tanított engem. A tanár-diák viszonyból kollégai, majd baráti kapcsolat alakult ki, attól függetlenül, hogy napra pontosan ötven év korkülönbség volt köztünk. Választott tiszteletbeli nagyapámként tekintettem rá. Ha arra gondolok, hogy vajon esetleg nekem is lesz-e olyan szakmai utódom, akire szívesen bízom azt, amin egész életemben munkálkodtam, akkor nem kell aggódnom, hiszen az illető most még óvodába jár. A mestereim közé számítom Kenderesi István tanár urat is, aki a tapolcai gimnáziumban a történelemtanárom volt, tőle jobbára pedagógiai módszertani mintákat vettem át. Bár a reálvilág jeles művelőjének, sőt művészének tekintem néhai Oltárczy Lajos tanár urat, általános iskolai matematika- és kémiatanáromat, akitől szintén sokat tanultam előadásmódban, amellyel hathatósan tudta motiválni, inspirálni a diákokat. Később tanári pályámon néha azon kaptam magam, hogy úgy beszélek a gyerekekkel, ahogy Lajos bácsi velünk annak idején – tette hozzá László.
A mesterek ráhatásán túl Hangodi László bizonyos részben – állítása szerint - a szerencsének is köszönheti pályaválasztását, hiszen tizenhat éves gimnazista korában Tapolcán a Templom-dombon és a Szent György-hegyen régészeti feltárások kezdődtek. Ő az első pillanattól kezdve részt vett a munkálatokban, s menet közben ismerte meg a muzeológia és a tereprégészet módszertanát, az építészeti maradványok feltárásának technikáját, a sírbontást és feltárást. Huszonévesen már több mint száz római kori, honfoglalás kori, középkori és török kori sír feltárásán volt túl, s ekkoriban rengeteg tanult dr. Sági Károly nyugalmazott régész-múzeumigazgatótól és dr. Törőcsik Zoltán múzeumigazgatótól. Mindezt a későbbi leletmentések és tervásatások alkalmával rendkívül hatékonyan hasznosította. Bús János múzeumpedagógust szintén a mesterei közé sorolta László, aki bölcsességeivel, világlátásával jócskán „hizlalta” szellemi tarisznyáját.
- Szép tanári évek kezdődtek számomra, bár a pályaválasztást eléggé megnehezítette számomra a régészet iránti vonzódásom. Dilemma előtt álltam, hogy Szombathely, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola vagy ELTE régészet szak legyen a folytatás. Végül a tanári pálya mellett döntöttem, így Szombathelyen végeztem történelem-rajz szakon. 1991-ben kezdtem tanítani, de közben az ELTE történelem szakán is diplomát szereztem. Itt 2,5 évet régészetet is hallgattam. Tizenöt szép esztendőt tanítottam, leghosszabb ideig egykori középiskolámban, a Batsányi János Gimnáziumban, ahol honismereti szakkört is vezettem. Ez a kis szellemi műhely folytatása volt a dr. Törőcsik Zoltán és Czuczor Sándor által megkezdett helytörténeti kutató- és gyűjtőmunkának.
Huszonhat évvel ezelőtt a Tapolcai Városi Múzeum munkatársa lett, ahol kezdetben muzeológusként dolgozott, ma történész-főmuzeológus. Szakmai együttműködés keretében többnyire a veszprémi Laczkó Dezső Múzeummal, de más intézmények munkatársaival is számos régészeti terepbejáráson, leletmentésen, ásatáson, temetőfeltáráson vett részt. Egyszerű kétkezi lapátosként, ecsetes, spaklis sírbontóként, talicskatolóként. Az elmúlt két hetet is egy kutatóárok alján töltötte az Eger-völgyben, az almádi bencés apátság idén nyáron feltárt főtemplomának területén, valamint az itteni 12. századi főúri, kegyúri sírok között. Túlzás nélkül állítható, ide vezetett Hangodi Lászlónál a hetvenes évek közepén megélt napközis élmények, hatások összessége a veleszületett történelmi érdeklődéssel és olthatatlan tudásvággyal ötvöződve. Az almádi bencés apátságról már megjelent egy kötete, ám a kolostortörténet írásbeli feldolgozása még nem fejeződött be. Pillanatnyilag a legutóbb megjelent kötete folytatásán munkálkodik, ami a Tapolcai Városi Múzeum Kiadványai sorozat második részeként megjelent Tapolca város első világháborús emlékkönyve. Ebben a város hadviselt katonáinak története, az akkori városbeli események kaptak helyet, és nem utolsósorban a gimnazista korában, az akkor még élő első világháborús tapolcai veterán katonákkal készített interjúk is bekerültek.

- Ha egészen pontosan szeretnék fogalmazni, akkor tájegységtörténésznek tekintem magam. A nyugati Balaton-felvidék, benne Tapolca, a Tapolcai-medence, a Káli-medence, az Eger völgye a kutatási területem, ezekről publikálok, könyveim is e tájhoz kötődnek. Mint történészi szakterület, különösen közel állnak hozzám a tájegység várai, középkori bencés és pálos kolostorai, az 1848-49-es események itteni vonatkozásai, az első és második világháború története, utóbbin belül a tapolcai katonai repülés múltja és a második világháborús repülőgéproncs-kutatás. A helyi, valamint a környékbeli zsidóság kultúrtörténetével és borászati tevékenységükkel is foglalkozom, valamint a tájegységen belüli barokk kori egyházművészeti és világi építészeti, szobrászati emlékekkel. További kedves témám a mára elenyészett Tapolca-vidéki középkori templomok kutatása. Diákéveim óta szakmai példaképeimnek tekintem Rómer Flórist és Móra Ferencet. Utóbbi egyik szentenciája a mindennapjaim részévé lett, amely szerint „Múzeumba csak az való, aki szerelmes a mesterségébe”. 1996 óta folyamatosan jelennek meg könyveim, újságokban pedig még korábban, a tanárképző főiskolai évek idején publikáltam. Harmincegy saját könyvem látott napvilágot, ebbe azokat nem számolom, amelyeknél társszerző voltam – mondta végül Hangodi László, aki annyit adott már városának és a nyugat-balatoni régiónak, amire méltán büszkék lennének egykori mesterei. Szorgalma, kitartása az utókor számára lehet példa, az általa összegyűjtött, feldogozott, és rendszerbe szedett – és folyamatosan bővülő - anyag pedig felbecsülhetetlen értéket képez szűkebb és tágabb értelemben vett hazájának. Lelkesedése, választott hivatása iránti alázata minden bizonnyal még hosszú éveken, évtizedeken át vezeti, kíséri tovább azon az úton, amelyre tízesztendős gyermekként lépett tudatosan, magabiztosan.